Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-03-01 / 3. szám - Farkas István: A kissoron
Marcsa néni néha kiült velük a gerendákra, amiket Ferkó hozott a ház elé, hogy egyszer új házíait építsen velük, és onnan őrizte volna a gyerekeket. De azok őrizhetetlenek voltak, s ha forró nyári délutánokon Marcsa néni jótevő álomra szundított, már ott jártak fönn a boronán, ivagy egyenesen a pajtai padlására másztak fel, félt az ember rájuk is nézni. De azért sohasem történt semmi baj, mert a két gyerekért sokan imádkoztak, s a szíves imádságot mindig meghallgatják odafent. Néha el is mondogattuk Ferkó szomszéddal: — Egymásnak adjuk ezeket a gyerekeket, úgy összenőttek! — Én még csak adnám — mosolygott Ferkó szomszéd, — de ki tudja mi lesz Mártuskából, hozzájönne-e? Ahogy most, az elhagyott nyári délutánon végignézem a gyereket, látom sudár, apja-termetét, magam elé képzelem a leányt, aki egyelőre vegyészmérnöknek készüli, s a logaritmustábla mellett a kémiai képletek szórakoztatják a legjobban, s elmondogatom magamban: — Ki tudja, hogy melyikük jár jobban? Tónika-e, akinek már ki is szemelték a menyasszonyt (alighanem az egyik Kelemen-lány lesz az alvégiekből), vagy az én lányom, aki mindig a könyvek fölé hajolva apját utánozza. Az ég egyformán mosolyogja gyenge gondolatomat és régi ismerősként bólintani látszik. Apró felhők inkább csak erősebb, igazibb munkára serkentik a népet, s ahol mennek a hosszú szekerek, mindegyik tele rakva a sok szalmával hivalkodó sovány kalászokkal. A gerendák helyét már fű lepte, igazi ház lett belőlük, mert Tónika kis leánytestvért kapott nemrégen. A fogságból hozta az édesapjuk, de először még éveken át visszamelegedett az elhagyott házhoz, hogy a> lánykának ne legyenek vándor hajlamai. Egészséges, pöttöm jószág, szinte nem is gondolná az ember, hogy annak a karcsú, feketeszemű gyereknek a testvére. A kis felhők egy pillanatra eldugják előlem a napot is, hogy megkeserítsék gondolataimat. De az én gondolataim már szabadon járnak s szállongó sasmadárként vesznek szemügyre mindent, amit a jelen a halvány múlton keresztül mutathat. Hohó! Még élek és visszajöttem! — Jössz-e velem, Tónikám? — kérdezem hetykén, de a gyerek szomorúan visszamosolyog: — Minek mennék én, tanító úr? Régen volt az, amikor még gyerekek voltunk! Az egész legényke tizenhat esztendős, de olyan komolyan beszél, mint aki beleszületett ebbe a hebehurgya világba. Az apja is vele együtt mosolyog és örül a helyrebeszédnek. Ezek az emberek már mások, ahogy magukra maradtak. Lehet, hogy akkor is olyanok voltak még, amikor közöttük éltem, csak másoknak láttam őket. De nem, aligha lehet. Én velük éltem, mindennapjaink egyformák voltak, nem volt motorkerékpárom, mint a mostani tanítónak, nem jártam a plébánoshoz kártyázni, sőt minden nadrágos ember elkerült, ha tehetett. Ügy szétosztottam köztük önmagam, ahogyan senki másnak és soha többé szét nem oszthatom. Negyedfél esztendő egyetlen, hosszú napniaik látszott, s azért keresem őket hiába elmúlt tíz esztendő távlatából. Elszoktunk egymástól. Ferkó szomszéd is idegenül néz rám már, Tónika is legény. Az ő életük tovább folyik, tíz esztendő roppant idő egy falu történetében. Pedig nem történt semmi nagy dolog, ha csak az nem, hogy magukrahagyva pártot változtattak és ma a falu gazdarésze az agrárpártban van. Tudom, hogy a közeli erdők, meg a pusztán szétosztott földek miatt tették. A palócnak mindene a föld. Nekem azért így is olyanok, mint amilyeneknek megismertem és megszerettem őket. Ha most hatalmam lenne, nekik adnám az egész idegen határt és úgy mondanám áldó szóval: — Dolgozzatok és sokasodjatok! Derék nép voltatok s megérdemlítek, hogy tietek legyen az erdő és a mező. Láttam sovány réteiteket, a kevéske kenderföldet, a lassan növekvő akácost, a rossz tölgyekkel görnyedő községi erdőt, én most nektek adom mindazt, ami eddig másnak volt szép. Vegyétek, legyen a tietek! S akkor rezzenek föl az el nem mondott beszéd hangulatából és hallom, amint Ferkó szomszéd kérdezi tőlem:
