Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-03-01 / 3. szám - Farkas István: A kissoron
— Hát a Stunda képviselő urat ismeri-e, tanító úr?! Már háromszor volt kint nálunk . .. ★ 13. Pusi Erzsu néniéké a közvetlen szomszéd ház, ami az iskolához van ragasztva. Az igazi nevük nekik is Éliás, a Pusi nevet ajándékba kapták, nem tudom kitől és miért. Sok gyerek volt a házban, szőke is, barna is, Pusi örzsi volt a legvidámabb közöttük, akinek olyan vastag volt a lábaszára, mint a tölgyfa dereka. Kevés hangjukat hallottam. Egyszer éjjel a fáskamra körül nagyokat ugatott a kutya, azt gondoltam, hogy Pusiék nézik a fámat. Kegyetlen tél volt, az éjtszakai hideg húsz fok körül járhatott. A feleségem azt mondja: — Kelj fel csak, nézd meg, hogy ki jár a fáskamránál! — Hadd járjon — mondtam és feküdtem nyugodtan tovább. Nem is mentem ki, mert magam is arra gondoltam, hogy a sok gyerek fázik és nekik kell a fa. De ahogy reggelre kelve kimentünk a fáskamrába, nyoma sem volt semmiféle vendégnek. Igaz, hogy soha, senki elől nem zártam le a fáskamrát. A leányok kicsit kövérek, kicsit csúnyák is voltak. De jó munkás leányok, akárki elvehette volna őket. El is vették, mind a kettőt egyszerre, egy családba, mint hallom, Bussára mentek férjhez. Pusi Erzsu mindig lassan járt, sokszor bevetődött a konyhánkra is. Hol egy csupor liszt, hol egy főzéshez való zsír, hol csak a beszélgető kedve csalta őt hozzánk. De át sem kellett igen jönnie, mert a vékony drótkerítés, ha akarták, az ő udvarokon kerített el bennünket. A férjére alig emlékezem. Sok gyerek és fekete asszony mellett a férjek többnyire személytelenek. Fát vágott, napszámba járt, néha hallottam a köhögését, és — különösen esténként — átviílant a gyufa világa, amint pipára gyújtott. Legényfiuk is volt, éppen katonának vitték, ahogy onnan elkészültem. Szinte csodáltam, hogy nem a leghangosabb kommunisták, de Erzsu maga tiltakozott ellenük és nem szívlelte őket. Hogy miből éltek annyian, alig tudom. Aratásra az egész család elszegődött, télire volt kenyerük. De ha gyönge volt a termés, húsvéttól éhkoppra maradt az egész család. Amíg közöttük éltem, legtöbbször pedig a Pusi örzsi kedves hangját hallottam énekelni. Olyan volt, mint a télire is hazaimaradt, dalos pacsirta... * 14. Berta Sándor csak kevéssel azelőtt tette le a bíróságot, hogy odakerültem. A választásnál talán mellettem volt, s utólag is úgy gondolom, hogy igen. Harmadik elemibe járt akkor a leánya, Jolánka. Felesége, Mari néni, szép, barna fiatalasszony Vilkéről jött Jelsőcre. Intelligensebb földművest a messze környéken nem ismertem, mint ezt a hunyorgószemű, kissé közellátó Berta Sándort. Ügy éltünk együtt, mint két család, ő bérelte a földjeimet is, és vele beszélgettük meg a világ folyását. A falu szélén laktak, rézsűt velünk szembe, a losonci út mellett. Akkor még éltek az öregek is. Az öregember beteges, alig lehetett látni, az öregasszony dömhögős, szinte a maga terhére élő. A kislány azonban az anyját mintázta, csak a haja volt az apjáé, szőke hajfonatai. A kapujukat ezerszer nyitottuk, s ők is ezerszer nyitották a mi kapunkat. Valami csodálatos rokonság fűzött egybe bennünket, s minden munkámról ennek az embernek számoltam be legelőször. Emlékszem, hogy amikor ezerkilencszázhuszonháromban, éppen karácsony táján először kaptam levelet Mécs Lászlótól, ő volt az első, akinek megmutattam, s együtt is elolvastuk. — Derék ember lehet — mondta, — milyen formásak a betűi! A lilatintás írást aztán sokáig elnézegette, s titkon megtanulta az új Mécs-verseket. A falu dolgában is járatos volt, nemcsak mint volt bíró, hanem mint ügyes, okos és értelmes gazda is. Fertálnyi földjét jól megdolgozta, s az én földemmel együtt olyan jól tudott gazdálkodni, hogy nyolc marhája is volt az istái-
