Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-03-01 / 3. szám - Farkas István: A kissoron

olvas. Olyan rendezett az élete, mint a legiskolázottabb intellektuellé. Talán még annál is rendezettebb és kiegyensúlyozottabb.

Néha a feleségével megy, ami nagy szó a faluban. Merj az asszonynak egészen más a mondanivalójuk, mint az embereknek. Azok vagy elül mennek, vagy hátul. A lányok új ruháját nézegetik s a maguk lányain igazítják a fodrokat. Akkor még falusi viselet járta, szép, palóc viselet.

Egyszer látom, amint öreg Kelemen Imre megáll beszélgetni a lányommal. A lányka szólt hozzá, nevén nevezve:

— Hova megy, Imre bácsi?

Az öreg meghökkent, első pillanatban nem tudtiai, hogy ki az, aki szólt hozzá, aztán kivette a pipát a szájából és beszélgetni kezdett a lánnyal.

Délután bejön a lány, a kezében újságpapírban cukor, amit Virág Gyula, a vendéglős szokott így csomagolni.

— Honnan vetted a cukrot, rózsám? — kérdezem. Itt minden leány rózsám volt, még az iskolában is úgy hívtam őket.

— Kelemen Imre bácsi adta — mondja a lányka és maszatos kezecskéivel tömi a szájába a betűs cukrot.

Hát ilyen ember volt ez a Kelemen Imre...

*

8. Tóth

János amolyan szegény ember volt, mindig haragos arcú, de fia, a Béla gyerek olyan falusi Don Juan, akin városi nőnek is megakadt volna a szeme. A gyerek a városba jár Herzog és Kohmhoz sokadmagával. Jelsőci viszonyok szerint jól keres és már a házasságra gondolna, ha nem állna előtte a katonaság. De oda éppen az ilyen szépszál, egészséges falusi fiúk kellenek, s addig csak úgy jár az ablakok alá, mint a többi fiatal. Már a szíveválasztottjiai is megvan, s vasárnaponként néha vele megy. Igaz, hogy csak estefelé, mert nappal az ilyesmi nincs szokásban. Hanem, amikor megszólal az estharang, és a híd körül elhallgat a zajos fiatalság, akkor szépen párokra oszolnak és úgy sétálnak a cigánysor felé, vagy ki az akácosba. Baj pedig nincs, az egész faluban nem volt három törvénytelen gyerek, egyikük idegen volt még ezek közül is.

Tóth János, az öreg, mogorva favágó- és napszámosember. Hosszú bajuszát tekintve öregebbnek néz ki, mint a milyen valójában. Néha elbeszélget a katonaéletről is, különösen a nyári létániák után, s ha jól emlékszem, tőle hallottam azt is, hogy hogyan mondta meg a kapitányának egy roham előtt:

— De, kapitány úr, azt a megváltóját, ez pedig nem lesz!

Ámbár sokszor hallottam ilyen történeteket. Mások legföljebb az őrmesterig mentek el és azt szidták. Aiz ember sejti, hogy fordítva áll a dolog, s egész biztos, hogy Koncz vagy Nagy őrmester úr volt felül, de ilyen nyári délutánokon, amikor az Áldunk Téged után a hosszú és szépséges lorettói létánia álomszerűvé varázsolta amúgy is az ünnepet, sok mindent elhallgat és megbocsát az ember. Tudom, hogy amikor éppen ebben a faluban halálos betegen feküdtem, s a gyászjelentésemet szövegeztem magamban, éppen amolyan disztichon-féle sírversen törtem a fejem, amelyben az legyen: „Fiatalom is atyja volt a népnek ..." A betegségemről talán majd szólni fogok még egyszer, de most még Tóth János vasárnapi szemlélődésénél tartunk.

A templom dombon áll ezerkilencsizáznyolc óta, amióta ez a kis falu a karcsú tornyot fölépítette. Harangot is vettek bele, bár az egvik harangot már mi vettük, még verset is írtam a fogadására. A templom mellett akácos soron a temető (egy kedves kis halottam onnan várja a velünk való örök találkozást, s talán azért is nem jutottam el eddig a temetőbe) öreg és fiatal halottakkal. A sírokon jószagú füvek és kevés virág, mert a,z agyagos föld nem szereti a virágokat. Itt, a halottak előtt, azok szellemi fülehallatára szoktak beszélgetni minden vasárnap vagy ünnepnap délután. A sok szó elhangzik, aztán összesűrűsödik és méhe dongásaként kerül a sírok közé. Ott fölveszik a füvek és különösen az árvácskák, aztán továbbjuttatják a sírok mélyére, elhagyott kedveseknek, terhet jelentett öregeknek.

Hát Tóth János munkássága is csak annyiban állt, hogy ott volt a templom előtt a többiekkel, egyébként szavát is alig lehetett hallani. Még talán veszekedni is befelé szokott. Volt egy leánya, Margitkiai, ott ült a hatodik padban és ha néha ránéztem, hát azt hittem, hogy önmaga anyja ez a leány. Olyan öreges ráncokat tudott magára teregetni, olyan érett fájdalmas, szegényes