Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-03-01 / 3. szám - Farkas István: A kissoron
nyugalommal vette a dolgokat, hogy sokszor rajtafelejtettem a szemem. Pontos, rendes lányka volt különben, az udvaruk területét is kiszámította egyszer és egy négyzetméternyit sem tévedett. Ezek is ilyenek voltak Tóth Jánosék. * 9. Csernák Imre bácsi éppen csak hogy élt, azt is olyan lassan és észrevétlenül csinálta, hogy alig tudott róla valaki a1 faluban. Egyszer ellopták a padlásáról a kolbászt és a szalonnát, akkor kesergett az öreg, de nem sokáig. Az asszonya is olyan hozzáidomult vénasszony volt, amilyenek valamikor a hercegkisasszonyokat őrizték a magyaroknál. Szavuk nem volt, földjük is naigyon kevés és más bérelte. Ha néha szóba ereszkedtem az öreggel, mindig csak azt hajtogatta: — Régebben jó világ vót, higgye el, tanétó úr, jobb vót ia. világ. Ezt fiatalon is minden fenntartás nélkül elhittem, de nagy türelemmel kibogoztam az öregből egy-egy emléket, s ilyenkor húsz-harminc szót is hallottam. Talán bűvésznek tartott a kissor, hogy az öregből szót csiholtam, talán nem, de mindenki gyereknek tairtott ilyenkor mind a kettőnket. A mai napig is éppúgy szeretem a csendesszaivú vagy éppenséggel hallgatag öregeket. Ha elhiszi ,nekik valaki, hogy ők is voltak fiatalok, az ő életükre is éppen olyan szükség volt, mint a mindenkori fiatalok életére, akkor egyszerre fölolvadnak és sok érdekes dolgot mondanak magukról is, meg korukról is. Az apró mesékből egy egész kor rajzolódik ki, ha mindjárt csak egy eldugott falucska életén keresztül is, de Istenem, hiszen a kis faluk és még személytelenebb emberek életéből és akaratából tevődik össze a történelem számára szánt élet Ezt az életet jelentette számomra Csernák Imre bácsi, aki a szalonnát tartotta a legjobb ételnek és a padlása néha tele volt aszalt körtével. Azt nem lopta él tőle senki, a város szomszédságában élő emberek vad eledelnek tartották.... * 10. Csernák Sándor bácsi, a mosolygószemű, szépbajüszú szomszéd már egészen másfajtái ember volt Földműves lett volna, de kitanulta az ácsmesterséget, s amolyan faragó ember volt, még uraságoknál is szolgált. Szekerce és collstock nélkül el sem lehetett képzelni, mint ahogy a derűs, szinte filozofikus mosoly sem hiányzott soha az arcáról. Lehetett vele beszélni politikáról, családról, a falu minden dolgáról, soha életemben szorgalmasabb és derűsebb újságolvasót nem ismertem nála. Ahogy bejött a konyhába és belehunyorgott téli estéken a kis konyhalámpa imbolygó fényébe, szeméből egyszerre érdekes világok tükröződtek. Az olvasás komoly élvezetet jelentett számára. Minden sort, minden betűt elolvasott. A feleségem nem is szólt hozzá, mert tudta, hogy mindennel csak zavarná. Csak nagynéha mukkant meg olvasás közbep, s akkor is csak ilyesmiket mondott: — No nézd! Ez is cifra! No ililyet! Ejnye! Ez egyformán vonatkozott politikára, gazdaságra, még irodalomra is, mert Sándor bácsi a tárcákat is elolvasta. Egyszer a Prágai Magyar Hírlapban elolvasta a Jánosból csillagász lesz című tárcámat, akkor külön is tetszést nyilvánított. — No, tanétó úr — mondta — hát maga se ollyan akárki. Volt egy haszontalan fia, ifjabb Sándor és egy fehértestü menye, a Böske. Másfalusi lány volt, úgy került ifjabb Sándorhoz a városi ismerkedésekből. A lány szép volt, jól tudta magát kendőzni is, mindejnki kedvelte a faluban, különösen a férfinépség. Sándor bácsinak azonban nem volt ínyére a menye és sokszor szidta«, persze csak azt is nyugodtan: — Olyan az, mint valami úri dáma, még képes lenne tejbe mosakodni, ha inni is lenne elegendő! Egyszer úgy találta a menyecskét, ahogy az éppen a legkedvesebb mosolyával beszélgetett valakivel. Akkor a Sándor bácsi arca is elkomolyodótt, s fiára gondolva mondta: — Eriggy haza mingyár, várnak a gyerekek!
