Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-03-01 / 3. szám - Farkas István: A kissoron
nyáján egyek voltunk a hangos, szétnyúló fohászkodásban, mert mindnyájan szegények voltunk. Ahogy délelőtt, jó benn a nyárban, kint ülök az almafa alatt és arra gondolok, hogy ebéd után, amikor az öreg a közelii halál örömére kapott bortól vagy sörtől talán jobb kedvű, átmegyek hozzá és szelíd szóval kérem. Ülök, ülök a fiatal almafa alatt, amely alig vet rám árnyat, csak inkább testvéri simogatásával takar, s alig is veszem észre a harangszót, ami lefelé árad a dombtetőről a kicsi, beszédes harang szívéből. Marcsa néni megy el a kapu előtt és ő mondja keresztet vetve, öregeknél természetes borzongással: — Meghót Zsiga Ferkó, most csendítenek neki! Az almafa megrázza izmos ágait és beszélgetni kezd velem. Értem a szavát és cirógatásából is kiérzem, hogy most nagy nincstelenségemért vigasztal. A kisfiam még betegebb, s nincsen orvosra pénzem. Egy koronám sincs, még kevesebb sincs. Messze vagyok a harminc esztendőtől és öreg vagyok. Szomorúan és fáradtan ülök, pedig máskor talán arra gondoltam volna, hogy a temetésből látok egy kis pénzt. Mert sokszor történt, hogy a halottak segítettek ki a nyomorúságból. Zsiga Ferkót is eltemettük és különösen szép búcsúztatót írtam neki. A menyecske menye nem győzött hálálkodni, hogy tőle különösen olyan szépen elbúcsúztattam. Két nap múlva tele lett a falu csendes beszéddel, mert kevesebb volt a takarékban,mint gondolták volna. De Zsiga Ferkó akkor már az akácok alatt pihent és fehér bajusza alatt csendesen mosolygott ... * 3. Ez a ház éppen olyan elhanyagolt, mint amilyen építése óta volt. Tamás Józsié, a kerülőé, aki nagy úr, s odakint lakik az erdőben. Egy Krizsán nevű vöröshajú, kommunista asztalos bérelte, akinek két kis gyermeke volt. Sokat beszélgettünk, amikor a nyári pihenés napjaiban elsodort hozzá utam. Azt szokta mondogatni: — Milyen jó magának, tanító úr! Kapja a nagy fizetést nyáron is és nem csinál érte semmit. Én hiába dolgozok, még se tudok annyit megkeresni, hogy legalább cigarettára telne. — Igaza van mester úr —, mondogattam neki és összemosolyogtunk, mint két gyerek. Tudtuk egymásról, hogy mind a ketten szocialisták vagyunk. Talán csak ketten az egész faluban. Egy vasárnap délután kommunista gyűlés volt a korcsma udvarán. Sok szegény napszámosember gyűlt össze és hallgatta a vöröshajú szónok beszédeit. Krizsán is közöttük volt és én is ott álltam a kuglipálya mellett. Egy-két gazda is odamerészkedett, inkább csak kíváncsiságból, vagy talán azért, hogy alkalomadtán szemrehányást tegyen a kommunistáknak. Sose felejtem el, hogy amikor ezek az én népeim, a szegény városba járó, robotos embereim énekelték az internacionálét, magam is levettem a kalapom és ájtatos csöndben hallgattam őket. Innen voltam jóval a harmincon és roppant közel állt hozzám a kommunizmus. Krizsán a gyűlés után odajött hozzám és azt mondta: — Itt van a mi helyünk, tanító úr, nem a burzsuj gazdákkal! Abban a pillanatban szertefoszlott minden szépség, s én éreztem, hogy sehova sem szabad állanom, mert mindenkié vagyok. Egy hét múlva a pap is, a jegyző is a szememre vetették, hogy részt vettem a kommunista gyűlésen. A csendőrök láttak, azok jelentettek fel. A másik nyáron eltemettük Krizsán kisfiát. Szelíd, alig síró fiúcska volt, emlékszem, hogy akkor mutatkozott be először az új káplán. * 4. Bácsi János háza ez a zsúpfedeles, de csinos, tiszta ház. Az öreg felül van már a hetvenen, s nem tudja, hogy mi az igazi neve, mindenki Bácsi Jánosnak hívja. Sőt úgy is hallottam, hogy Bácsi János bácsinak szólították. Az öreg mindig jókedvű, a világ nem bántja, ő sem bántja a világot és szépen megférnek együtt. Egy szomszéd falubeli menyecske él vele ebhitben. A
