Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-03-01 / 3. szám - Farkas István: A kissoron
menyecske teltkeblű, bár már erősen ráncosodik, de bácsi János még vele hál és jókat mosolyog. — örzsi te! — hallapi a hangját, ahogy a menyecskét hívja, s a menyecske igazán gondját viseli. Disznót is ölnek és aiz asszony úgy sáfárkodik a más vagyonával, mint amiről tudja, hogy úgyis övé lesz valamikolr. De jó szóval és szelíd vággyal várja az időt, egyszer sem hallotta tőle senki, hogy szidta vona aiz öreget. Bácsi János szerette a fiatalokat, és engem is szívlelt. Azt mondja egyszer: — Hallya e, magának jó hangja van nagyon. Azért szeretek én is mingyíg a templomba járni! Egyszer beszélt így velem, s máskor csak köszöfitgettünk egymásnak. * 5. Petyi Sándoré ez a kis ház, amelyik olyan magasan áll, mintha pince lenne alatta.. A városba jár dolgozni, s ahoigy esténként hazajön, mindjárt karjára veszi a kislányát és kiáll vele a kapuba. A felesége sovány, köhögős asszony, mindig a halálról beszél és tüdőbajra gondol. — Jaj, tanító úr, meglássa, hogy engem is eltemet — mondogatja, ahányszor elmegyek a háza előtt és szóba ereszkedik velem. — Mindnyájunknak meg kell halni — mondom neki, — én se leszek örökéletű. Olyan orvosság még nincs a patikában. — Jaj, maga csak mindig tréfál — feleli mosolyogva, s látom az arcán, hogy örül a tréfás, egyszerű szónak, az egyszerű ember benső örömével. A férje is ezért hálás talán, mert illedelmesen köszön és kölcsönösen beszámolunk egymásnak a szép időről. Az anyjuk még betegesebb, mint a lánya, de azért úgy sürög-forog, mintha húsz évvel fiatalabb lenne. A ház előtt tenyérnyi kert van virító georginákkal,. Majd minden virág piros és ha a fekete fiatalasszny kint áll, olyan furcsa harmóniába olvad a virágaival, hogy csakugyan a halál szelét érzi az ember. Vagy talán csak véletlen játék ez a vérvörös szín és a szomorú fekete szemek? Az ember játszik a színekkel, okosabb ember a szívekkel, s az Isten játszik mindnyájunkkal, amikor nagyon ráérő kedvében van és ide is elér a tekintete. Azóta helyrejött az asszony, s látom, hogy virul, mint a rózsa és kissé szégyenkedve is mondja: — Meghíztam, tanító úr, már a kislányom is hatvanegy kiló! Majdnem kötényébe rejti az arcát, úgy röstelli. De én melegebbet érzek, és ismételem a régi szót, amit olyan sokszor hallott tőlem: — Mindnyájunknak meg kell ha^ni egyszer. .. * 6. Itt Éliás Lajos lakik,a fiával, ifjabb Lajossal. Szép, feketehajú emberek, ifjabb Lajos apjával együtt udvarias, jómodorú, mintha ki tudja milyen nagyúri szalonban nevelődtek volna. Az anyjuk is csöndesszavú asszony, csupa munka, s ahogy a fiára néz: csupa jószívű mosolygás. — Furcsa világot élünk, tanító úr — szokta mondani idősebb Lajos. — De talán megérdemeltük. A szegény falu kissorán ez az ember az elégedettek közé tartozik. Nincs ott hangos szóvaí sem a falu, sem a pártok politikájában, fiástul dolgozik, asszonyuk segít. Szép, tavaszi napon elmegy ifjabb Lajos a kapunk előtt és hallom, amint kétesztendős lányomnak köszön: — Jó reggelt, Mártuska, fölébredtél? Hercegnőhöz sem lehetne udvariasabb, s látom a leányon, hogy szereti ezt a tizennyolc éves, komoly, rózsásképű fiút. Sokszor beszélgetnek egymással, s egyszer hallom, amint a leány nagy komolyan azt mondja neki: — Hová megy, Lajos bácsi? — Kaszálni megyek, bogaram. — Mért /nem megy kalapálni? Kapálni menjen!
