Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-03-01 / 3. szám - Farkas István: A kissoron
reggel, amikor napsugárral köszönti a kissoriakat. Mert az Isten ide is eltekint, ha nem is parádés, teljes napsugárral, hanem csak árnyékokba foltozott délelőtti kisded napfénnyel. Vagy délutáni szellőrezgéssel, amelyet a patak fűzfabokrai indítanak el, és leviszik egészen az Ipolyig, mely fontoskodva játssza a határfolyó szerepét. Petyi Imre volt a bíró, amikor már ott éhem közöttük. Mindig szívleltük, talán szerettük is egymást. Fámat, búzámat ő segített csomóra terelni. Adóját kifizette, amíg ismerték az adónemeket, jegyzővel, csendőrrel nem volt baja. Talán az tett jót neki, hogy ott élt a kissor utolsó házában, ahol nem bántotta sem ember, sem állat, s ha a mezőre akart mennli, csak a patakon ment át, nem kellett a főútra kimennie. Néha egész nap nem ment el így a nagysorra, csak messziről nézte a falu másik, nagyobb darab arcát. Most hallom, hogy Kis Imre, a kedves, szelíd fiú meghalt tizennyolc éves korában. Zsuzsika van helyette, már a negyedik, egyetlen az élők között. Nem bíró és kora ráncok vetültek az arcára. Zsuzsi néni halkan dalol a kis Zsuzsinak. A ház pedig éppen olyan, mint tíz évvel ezelőtt, lakói terhéből nem vett át semmit és a lakóihoz szomorkodott. Hozzájuk öregedett, látom is a nagyon pirosodó cseréptetőn a korai moha jeleit. A délutáni szellő megcirógat engem is, ahogy a ház előtt állok, és az égető munka mellett mégis szíves szót váltunk egymással. Úgy mondja, szokott enyhe mosolyával a szemében: — Nem öregedett meg, tanító úr! Mintha el sem ment volna még innen. — Maga se öregedett — mondom és mosolyát mosollyal fizetem vissza. — Csak az idő múlik el fölöttünk. És úgy érzem, hogy keze mégis megremeg a kezemben, amikor elbúcsúzunk. Mind a ketten szebb viágot éltünk, s talán valami delejes hullám futott végig rajtunk, amikor így szemtől-szemben állunk. Ki tudja, hogy mit hoz az újabb tíz esztendő . .. * 2. Itt szemben, ez a kisebb, elhanyagolt külsejű ház a Zsiga Ferkó bácsié volt. Én temettem el, én is írtam a végrendeletét. Haragudott is rám a jegyző, hogy belekontárkodtam a munkájába, de Ferkó bácsinak gyomorrákja volt, s az nem bolondozik az emberrel. Még most is emlékszem, hogy amikor hónom alatt a papírral, tintával beléptem, félig élettelenül feküdt már az ágyon. — Elgyött, tanétó úr? — kérdezte inkább a szemével, s az asszonyok is csak jelekkel intettek, hogy üljek a nagyobb asztal mellé. Az asztalt fehéren terítették, s a térítőnek templomi szaga volt, mint a tömjénfüstben mosdott oltárterítőnek. — Semmi baj, Ferkó bácsi — mondom, mert tudom, hogy minden vigasztaló szót hálásan fogad. — Megírjuk mindjárt a végrendeletet, aztán még vagy húsz évig tovább élünk. Egyik menyecske menye nagyot sóhajt. A bejósolt húsz év bántotta, mert nem bánta volna, ha az öreg akár aznap meghal. Csak a végrendelet alá legyen írva. Megírtuk a végrendeletet, Ferkó bácsi élt tovább. Erzsók néni egy köcsög fölözött tejet hozott a végrendeletírásért, arról sem tudtam, mert a feleségemnek adta nagy titokzatosan. Ha meghalt volna, talán negyedkiló vajat is hozott volna hozzá. Ferkó bácsira még nagyon emlékszem egy esetből. A kisfiam beteg volt, orvosra nem igen tellett. A fizetésem kevés volt, alig ötszáz koronát kaptam egy hónapra. No, mondom, én segítettem Zsiga Ferkén, Zsiga Ferkó is fog rajtam segíteni. Elmegyek hozzá és illendő kamatra tőle kérek kölcsönt. Neki van egypár ezer fölösleges koronája a takarékban. De azért vártam még egy napot. Az Istenben bíztam, mert arra gondoltam, hogy nem hagyhat el egészen, még íitt a saját háta mögött sem, mert hiszen minden ünnepen olyan buzgón énekelem hozzá az egyazon fohászt, hogy okvetlen meg kell hallania odafent. A szegény ember fohásza sokkal esdőbb, sokkal hangosabb és reménykedőbb, mint a gazdagabbaké. S mi itt mind
