Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-03-01 / 3. szám - Farkas István: A kissoron
de mintegy titokként őrzi önmaga életét, s a világ halad tovább az örökké egyforma, örökké elégedetlen emberekkel. Már ott vagyok a kissoron, a régi ház helyén, az új házban. Kutya nem szalad elém, a szomszéd Csernák Sándor bácsi sem mosolyog rám, és Éliás Ferkó legénnyé serdült fiával biztosan kint van a cséplőgépnél. Idegen a ház, s egy cseléd most megy a szomszéd kútra. Két kanna a kezében és két kiváncsi szemmel tekint rám, aki mosolygok és szeretném, hai a kis sziget valahol az óceánban lenne, s egyedül lehetnék rajta örömömmel és gondjaimmal. A patak fűzei nagyobbat nőttek, de egykedvűen néznek föl rám. Egyetlen szomszédos ház sem változott, s csak messzebb látom, hogy két házat átalakítottak. Kihaltak az öregek, a fiatalok követték a módit. Telt nekik miből. Ez a falu nem volt a bankok kezében, talán nagyon messzire élt tőlük . . . A bankok pedig csak azokat a falvakat szeretik, amelyek közel fekszenek hozzájuk. Azokat csinosítják, tatarozgatják, s végül egészen magukba szippantják. A palóc paraszt lassan adja rá a fejét minden újításra, de aztán egyszerre szív magába anyagi és szellemi kultúrát egyaránt. De én itt filozofálgatok ahelyett, hogy tovább mennék a kissoron és keresném a régi embereket, s velük együtt valamikori önmagam. Mások letagadnák ilyes múltúkat, én örülök annak, hogy falusi tanító voltam olyan faluban, ahol éppen kifogyott a magyar imádság és mindenki csak ugródeszkául használta ezt a helyet. Az én falum szívesen választott, szeretett és megbízóit bennem, s hogy odahagytam, annak is más okai voltak. Ha tehetném, még most is, nyár derekán vagy téi közepén, ott ülnék, élném régebbi, befelé élt világomat és újságokat teregetnék ki a szűkre szabott konyhában a Sándor bácsiknak, jó szomszédoknak. Nagy részük általam ismerte meg a világot és én is általuk ismertem meg sok mindent. Ha azelőtt éltem faluban, nem volt ugyanaz a falusi élet. Még a virág is szebben nyílott a patakparton és a kislibák is sárgább pihébe öltöztek itt, ahol most csendesen állok és nem merek bemenni az új iskola kapuján. Bizony, a kapu is megváltozott. A kertből lefaragtak nagy darabot és az almafák, amelyeken akkora gyermeksereg ugrált, szedegette a szép, sárguló téli almákat, most valahol hamu alakjában elmélkednek a régi világról, öreg törzsüket tűzre vetették, mert kellett minden talpalatnyi hely. Emberek is újak kellettek. Panta réhei. 1. Végigtekintek a kissoron. Kissomak hívják ezt az utcát, amelyet elrejt a patak a kiváncsi szemek elől. Ha valaki idegen vetődik a faluba, nem is tud róla. Csak végrehajtó és ponyvaügypök keresi fel, vagy ha a bírót keresték, Petyi Imrét, a fiatalabbat, akkor kerültek ide négy esztendőn keresztül. A legszélső ház volt Petyi Imréé. Derék, akkor negyven felé járó, nyíltszívű, a szó teljes értelmében vett palóc gazda. A félházhely földje mellett szép háza, három szoba meg egy kamra, mindnek az ablaka a patakra néz. Cigarettát szív, s kis Imrével jár együtt a templomba is, meg a munkába is, Kis Imre hajtja az ökröket. Ezek a derék állatok több hasznot hajtanak, mint a lovak. Patkót vernek rájuk, s olyan vígan járnak-kelnek a sok girbe-gurba domboldalon, mintha egyenesen ide teremtődtek ivolna. Pedig egy faluval odébb, Vilkén már címeres szarvú, igazi magyar ökrök járnak majorról-majorra. Singer nagyságos úr a bérlő, s mindennek tudja a módját. A Petyti Imre ökrei szelíd, jelsőci állatok. A gazdájukat úgy ismerik, mint a beteg a tenyerét. Az istállójuk is tiszta és jószagú, csodálatosképen olyan, mint a bazsalikom. Kis Imre veti alájuk az almot és tizenöt éves keze úgy sürög, mintha máris maga gazdája lenne. Petyi Imre mosolyogva nézi a munkát és befelé dalolgatni kezd. Nagy szó az, amikor a palóc dúdolni kezd. Zsuzsi, a felesége más falubeli. De úgy él, jár-kel itt közöttük, hogy nyoma sincs rajta a nagyobb darab, kultúráltabb büszkeségnek. Nem vásáron látta először a férjét, mint Miksiben, Darócban meg más falukban szokás, hanem szíve szerelméből ment hozzá. A gyerek is azért olyan szép. Két kislányuk is volt már, két kis viola. De a háború után egy cudar télen mindkettőt elvitte a vörheny. Zsuzsi néni azóta csak Imrére mosolyog, de befelé várja az elmaradt lányokat. Mindig anyaságot melenget a szíve alatt és Isten számontartja őt minden áldott
