Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-03-01 / 3. szám - Farkas István: A kissoron

nyári vándort, aki kalap nélkül, fütyürészve ballag — mert a repüléshez képest csak ballagás az! — a régesrég eldugott falu felé, ahová még a végrehajtó is csak húzódozva jár ki. De a torony felém mosolygott, még a galambokat is látni véltem, amint egyik csendes, csak madárjárta zúgában fiókáikat etetik, s én mentem dúdolva, boldogan, hogy színes csokorba szedjem elmúlt életem egypár esztendejét. Sok szociográfiái tanulmányt olvastam már életemben, mindegyiket élvezettel olvastam, mert falut szerető, derék emberek írták, akik nagyrészt tálvoil álltak a falutól, s ialán azért is szerették olyan nagyon. A falusi ember maga be van zárva az egy-kétszáiz házikóba, mindennap látja egymást, nagyobbára rokon is, hát mi élvezetet találhatna eoymásban!? Mi azonban, akiket a sors városokban hozott a világra, úgy lépünk a faluba, mint a sivatag vándora a zöldet és vizet nyújtó oázisra. Oázisunk a falu, s a magyarság szempontjából különösen az. Még az a kis Jelsőc is, amit mindig a nagynevű és . nagymultú Pelsőccel tévesztettek éssze, pedig sem vára, sem története, s az egész falu a Forgách-grófok jobbágya volt. Nini, még a világháború alatt is tartott ez a jobbágyság, útközben jut eszembe, hogy az uradalom favágókat mentetett fel, s ezek télen-nyáron szünet nélkül az erdőkerülő parancsára álltak. A földet az asszonyok meg a gyerekek dolgozták meg, a férfiak pedig hajnaltól késő estig az erdő rabjai voltak. Igaz, hogy az életük biztonságban volt, négy év alatt egyetlen egyszer történt csak, hogy egyikükre ráesett a fa, de az sem halt meg, csak nyomorék maradt. S inkább nyomorékam, mint holtan. A hősi halottak becsülete csak az aranykönyvekben olyan szépen körülírt, s a háború utáni emlékkeresztek árnyékában, a felavató ünnepség befejeztéig élők, egyébként munkás kezekre és friss erőre van szükség, mert a természet nem érzeleg, s nem vár senki halálára szelíd nyugalommal, mint az egyházi törvények, amelyek az öreg pap helyét be nem töltik addig, míg kenyeret tud enni.

A torony már egészen ott volt előttem, az első házak egy-egy pillanatra el is takarták, most az öreg Éliás apó, a Sándor házánál járok. Leszállók a,z ostoba járműről, amelyen eddig még nem láttak ebben a faluban, s úgy ballagok tovább gyalog, mintha vasárnapi miséről érkezném Vilkéről, ahol boldogult Dóriéi tisztelendő főúr éneklő hangja szenderítette álomba az öregeket.

Éliás Sándor bácsi nem vág már fát az udvarán. Egy fia kutya sem lebzsel a ház körül, látom, hogy a házhoz toldott szerény istálló is beroskadt, biztosan nincs itthon a fiú.

Most már nem is várok, nem is nézdegélek, magamfeledten fogadom az idegennek kijáró dícsértesséket, szembe sem nézek az emberekkel, akik vagy a szekéren ülnek vagy a szekér után ballagnak, a szerint, hogy melyik házban hány a férfiember. Én a kissorra tartok, ebbe a külön világba, ahol sziget formáján terült az öreg iskola. Persze, lebontották, s ma újmódi, házilag készített iskola all a helyén. A szülőházamat is lebontották a Fátra alján elterülő friss levegőjű városkában. Mindent lebontanak, ami velem összefüggésben van. Mintha bűntető szellem lennék, ósdi, drákói magamkelletéssel, hogy az emlékemet mindenünnen kimossák, mint árvíz a kertek bazsarózsáit. Nini, vájjon megvannak-e még a kertben az annyi télen át kitartott, szelíd rózsafák, amelyek fiatal leányarc melegével néztek szembe, ahányszor kijöttem a kis konyhaajtón? Megvannak-e még a kislányok, akiket tanítottam? Némelyiket az első betűvetésre, némelyiket már területszámításra. Biztosan elfelejtették azóta, mármint a területszámítást.

A patak még most is úgy folyik, mint sok-sok esztendővel ezelőtt. A háború előtt is úgy folyt, mert a patakok nagyon öregek hozzánk képest, akik egy emberöltön át is sokszor csak gyerekek maradunk. Nagyokhoz illő szokásokat veszünk fel, de azért befelé éppúgy iskolapadban érezzük magunkat, mint hét esztendős korunkban, és néha csodáljuk, hogy vannak nálunk fiatalabbak és lehelnek nálunk öregebbek is. Egy-egy ránc, egy-egy vissza nem kapott mosoly, hideg női arc, nem nekünk illatozó virág mutatja csupán az életutat. A gondok nőnek, a ráncok szaporodnak, de befelé titkos csodálkozással nézzük az életet. Hát ilyen? Hát csak ennyiből áll? Születünk és meghalunk, mielőtt eleget élhettünk volna. Mert élni szeretnénk különösen akkor, amikor életünk javát már hiábavalóságokkal elfecséreltük. A legtöbb ember ilyen,