Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-03-01 / 3. szám - Farkas István: A kissoron
És elvágódtam százszor ez útban És talpraszöktem százszor egyedül. Kiosordúlt százszor homlokom vére És mindig rózsa nőtt a selbekibül ... Ha beárnyékolt az elíhagyottság, Saját lellkemből írtaim kincseket, Tártam a földet, vájtam a sziklát S imádkoztam a harcizaj felett. Imádságom volt minden, ami szép, Mindén, mi erő, mindén: mi magyar. És vérzett bennem minden idegen És felriasztott minden zűrzavar. így nőttem ki a ködből új fénynek És égek dacos oltlhatatlanúl, S e fénynél fiam új tüze lobban: Akarni, hinni, szenvedni tanúi. FARKAS ISTVÁN: A KISSORON A mút nyáron, rekkenő hőségben, éppen kialászszedés és cséplés idején kerékpáron jártam az elhagyott falumban. Az országúiból torkos gyerek módján oldalt búvó, Valamikor törvényhatósági utait sürge kezek megjavították, úgyhogy a kerekek vidáman gördültek a valamikor olyan elhagyott úton. A vilkei cigánynegyed lakosai most is csak úgy álltak kint házikóik előtt, mint bármelyik nyáron vagy télen, s egykedvűen pipázgattak, míg a parasztok az élettel munkálkodtak A munka szagával volt telítve a levegő, apró madárcsapatok fürge sikoltozással jártak új meg új asztagra vagy nagyobbra rakott kazalra, s az ég szelíden mosolygott le rájuk, mert évezredek óta mindig megmosolyogja a bolondos madarak nyári vándorútját. Minden olyan jóllakottnak, olyan elégedettnek látszott, mintha csupa bőség határa lenne ez az elhagyott völgy, amely úgy bújik meg a nagyobb árnyat adó szlovák hegyek előrehajtott ölében, mintha félénk kis magyar gyerek lenne. A falu határa is más, mint a gazgagabb, magtermésben bőkezűbb, teszem azt, aranykalászos Csallóköz, amelyben nyáron járni csupa öröm annak, ki ért a föld beszédjéhez és búza meg búza között különbséget tenni. Valamikor, negyedfél esztendeje, az enyém volt ez a szelíd szegénység, s ha falut mintázok, a mai napig is Jelsőcöt mintázom minden szépségével vagy csúnyaságával. A szépséges emlékek maradandóbbak és sokszor előkerülnek a kisváros veszekedő, rátarti környezetében. A csúnya emlékek meg valahogy elmaradnak mellőlem, mint a csecsszopó gyerek az anyja keblétől. Messze emlékek gördültek a kerékpár nyomán, s amikor a templom karcsú tornya már egészen közel ért az alacsonyka dombtetőhöz, egyszerre ezer emlék rajzott körül és a madarak is megálltak fölöttem, hogy megbámulják azt a
