Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-03-01 / 3. szám - Telek A. Sándor: Új fény
rém, csupa egyke, csupa súlyos eset. Életölés, csecsemőgyilkolás — rettenetes. — Negyedik éve vagyok ott, de nekem se hisz a nép, mert nem segítek nekik. — Jöjjenek ibe a felék! — szólt a bíró. — Vidáné! Vádolja magát a törvény, hogy megölte gyermekét, de ezt a segítőtársát is vádolja, ezt a javasasszonyt. — ítéljenek el. Nem mondom, ihogy nem tettem, de nem tehettem, de nem tehettem mésiképpen. Nyomorogjon az én fiam? inkább haljon meg! Legyen koldus? Inkább ne is jöjjön a világra! Éhezzen és gyilkoljon, mert nincstelen, inkább feküdjön a 'föld alatt! — Doktor úr, megölte ez az asszony újszülött gyermekét? Az orvos előtt elvonult a négy esztendő, elvonultak az emberek, a 800 holdas határ, sorsok és halálok. Mit feleljen? Kit védjen? — Igen, megölte gyermekét! Egyetlen tűszúrással. Fél évre Ítélték az asszonyt, aki rá sem nézett az előszobában. Gőgösen, emelt fővel, hanyag kendő rándít ássál ment el mellette. Áldozat volt. Hazament. Újra a régi volt minden. Új májfák nőttek, új virágok hajtottak, de a kisgyermekek nem szaporodtak olyan gyorsan, azok 10—15 évet vártak. Tehetetlenül állt szerszámos szekrénye előtt. Messze most keltek fel a csillagok, most is széna illat szállt a levegőben, ő meg a földről, ezer ember más sorsáról gondolkozott. Hiába. „Az a bajuk, a föld" „Elmennek a határszélig, meg vissza, azon túl az már nem ez övéké" „Vagy el kellene ezeket innét telepíteni, ez így a halálvölgy" „Öngyilkosság, nagyban" Sokszor kiment a faluszélre, ahol a gyermekek játszottak. Megint ott voltak, megint színes kavarodát jelentettek a meleg őszi időben. Távolabb ihajiotthátú parasztok szorították az ekes'zarvát, a természet pedig csillogtatta a nyári és tavaszi fogamzás bőséges gyümölcsét. Ebiben a bőségben, ebben a gyermelknemkivánásban, ebiben az az élet sóvárgásban érkezett egy ember a faluba. TELEK A. SÁNDOR: Elindult büszke büszke apáim fénye És köd borúit a hétszilvaifára ... Már apám mellett úgy tévelyegtem, Nem találtam az ősi határra. Dicsőség, bukás szegték az utat, Mint lombja vesztett, meg kihajtott fák: Koldusországon alig szállt a dal, Már az új könnyek beharmatozták. ÚJ FÉNY
