Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-03-01 / 3. szám - Ölvedi János: A szlovenszkói magyarság társadalmi rajza

kásság tekintélyes tömegeit. Végül is a két ellentétes pólus között a nagy befogadóképességű, állandóan változó tartalommal bíró középrétegeket termi. Természetesen ez a hármas tagozódás nem jelenti a társadalomnak mereven három irányban való szétosztályozódását, az osztályok között gyakran látunk átmenetet (különösen a középosztály képez ilyen közvetítő szerepét). E hármas tagozódás alapján tegyük most vizsgálat tárgyává a vagy 800.000 lelket számláló sízlovenszkói magyarságot.

Úgynevezett „felső" rétegekről szlovenszkói viszonylatban voltaképen nem beszélhetünk. Az anyagi erejére támaszkodó feudális arisztokrácia a politikai változások után tüneményes gyorsasággal eltűnt a kisebbségi élet porondjáról: jelentős része azonnal az államfordulat után repatriált Magyarországba, az ittmaradtak pedig a dolog könnyebbik részét választották. Behúzódtak vidéki kúriáik biztonságos falai közé és teljes nyugalommal szemlélik az események folyását. Sok és komoly kritika hangzik el a szlovenszkói magyar történeti osztályokkal szemben és szögezzük le: nem minden alap nélkül. Nem teljesítették azt a nemzeti kötelességet, melyet a kisebbségi magyarság joggal elvárhatott’ volna. Pedig gazdasági megalapozottságuk óriási lehetőségekre adhatott volna alkalmat. A szlovenszkói arisztokrácia azonban nem termett Bethlen György grófokat és Kemény János bárókat. Szipte ritkaságszámba megy azon történeti családok száma, akiknek nevével a politika vagy a kultúráíis élet terén találkozunk. Tagadhatatlan, hogy az előrelátó és célzatos földbirtokreform e történeti családok anyagi erejét alapjában kezdte ki, mindennek ellenére azonban még ma is tekintélyes vagyonnal rendelkeznek. De jellemző, hogy még e gazdasági megrázkódtatás sem volt képes áthidalni az ellentétet, mely a magyar arisztokrácia életstílusát a szlovenszkói magyar dolgozók proletarizálodó tömegeinek életformáitól elválasztja. Inkább őrzői maradtak megtépázott fényüknek, hogysem lerázva magukról osztályuk gátlásait a paraszti és munkásrétegek élére állottak volna.

E jelenségen tulajdonképen .nem kell csodálkoznunk. Csak csillogásától megkopott provinciális, fokozottan groteszk formáját látjuk most kisebbségi adottságok között a háborúelőtti „úri" életnek. Irányító, jellegzetes elve ennek az osztálynak már jóval a háború előtt az „úri élet" gondolata, az „úri pályán" való elhelyezkedés, a mindenkitől féltékenyen elhúzódó „társadalmi exkluzivitás" lettek. S e vonásokat történeti osztályunk sajnos — a nagy tragédia után sem tudta levetni magáról. Vidéki — valamikor tekintélyes vagyonnal bíró nemesi vagy dzsentri családjaink ma is a régi stílusú életet élik: vidéki elzárkózottságban, régi vagyonuk szánalmas romjain visszahúzódva naiv messianizmussal várják az elképzelt változást. De lélekben, gondolkodásmódban ma sem változtatta meg őket a rohanó idő. A velük ép úgy sorsközösségben élő elnyomott magyar dolgozó tömegek felé ma is a zárkózott és csak néha nagy ritkán leereszkedő arcot mutatják. Egymásközött ma is zárt társadalmi szolidaritásban élnek és sokkal inkább fogadják körükbe a teljesen tönkrement, kenyér- és munkanélkül lézengő s csak történeti inelvére és családja volt fényére hivatkozni tudó derékbatört egzisztenciát, mint a két kezével s tudásával a parasztság vagy munkásság soraiból most feltörő fiatal magyar értelmiséget. A kisebbségi magyarság sorsa és jövője alig érdekli őket: lírai elbúsúlásoktól vagy egy-két komolytalan politikai botránytól eltekintve nem kapcsolódtak be szervesen a magyarság mindennapos élethalál-küizdelmébe. És jellemző,