Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-02-01 / 2. szám - Kritika - Szalatnai Rezső: Szlovenszkói Magyar Írók antológiája
KRITIKA SZLOVENSZKÓI MAGYAR ÍRÓK ANTOLÓGIÁJA. 2. kötet. Szerkesztette: Dallos István, Mártonvölgyi László, Marék Antal. Nyitra 193 7. A Híd kiadása. A nyitraiak érdekes könyvkiadásáról már írtunk a Magyar írás 1936. novemberi számában. Akkor a négy kötetre tervezett antológia első kötetéről volt szó. Azóta megjelent a második kötet is, melyben kizárólag a Szlovenszkóról elszármazott magyar írók szerepelnek. Érdekes és figyelemreméltó tüstént ez a szerkesztői ötlet is: összehozni azokat, akik innen indultak el, a szlovenszkói Értől s többé-kevésbé már befutottak az Óceán-Budapestre, elismert képviselői >a magyar irodalomnak. Először történt meg, hogy a fizikai és lelki patriotizmus nevében valaki egy nevezőre hozza az irodalmi és gondolati szempontból sokszor egymástól távolálló írástudókat. A könyv legnagyobb érdekessége maga az írói névsor, elvégre nézzük csak, kik és mi módon mentek e| innen. Mintha az írók mögött ott látnok azoknak a hosszú karavánját, akik a fordulat óta máig eltávoztak innen, főleg középoszálybeliek, akiknek veszteségét a kisebbségi nemzettest sohasem fogja tudni helyrehozni. Sajátos hangsúlyt ad e kötetnek minden név, pláno még az a sokszor igen jellemző s ídéznivaíó rövid üdvözlő sor is, amelyet az egyes írók verseikkel vagy novelláikkal ideküldtek a szlovenszkói olvasónak. Sokszor ez a néhány köszöntő szó, a kézirat kliséjével, az igazi olvasmány, nem az alatta kezdődő szépirodalmi írás. Nézzük őket sorjában. Marék Antal, a kötet társszerkesztője, bevezető cikket írt, melyben az antológia célját ismerteti. Szilárd János egy víg-keserű karcolattal szerepel s köszönti a palócokat, akik „megtanították őt mosolyogni." Kóbor Tamás, aki 1867-ben Pozsonyban született, egy régebbi novellájával szerepel. Lesznai Anna, aki öt szép költeményét küldte el, azt írja köszöntőjében, hogy: „A szlovenszkói magyarság sűrítve kapja az élet megoldandó problémáit. Vele kell tartania mindenkinek, aki érintkezési felületekké szeretné átvarázsolni az elválasztó határokat." Szitnyai Zoltán, akit fiatal évei Selmecbányához kötnek, „Rózsagyökér. . . liliom" címmel írt egy kisebb elbeszélést, kísérőképen azt írja: „Hódolattal gondolok arra a szlovenszkói magyarságra, mely magyarul beszél, magyar könyveket olvas és nyelvéhez való hűségével magyar írókat nevel." Schöpflin Aladár, aki a nyitrai Manigán született és Pozsonyban nőtt fel, emelkedett, szép sorokat írt le vallomásképpen: „A művészet adja a hitet, hogy nemcsak emberek vannak, hanem van még emberiség is." Egyébként ő is novellával szerepel itt, holott tanulmányt vártunk volna tőle, a kritikustól. A fiatal Habán Mihály, aki „gyermekéveit Liptószentmiklóson töltötte", 5 versével szerepel. Kassák Lajos kitűnő elbeszéléséhez ezt >a kísérőlevelet írta: „Mindennapi életemmel rég elszakadtam Érsekújvártól, de az író nem felejtheti el gyermekkori élményeit s ezek az élmények ma is kötnek a szülőföldhöz és az ott élő emberekheíz." Reményi József, a Clevelandban élő írástudó, aki 1882-ben Pozsonyban született, pozsonyi emlékezéssel átszőtt hangulatos cikket írt az anthológiába s ő is a humanizmus becses húrjait pendíti meg üzenetében, amikor azt mondja: „Erőt és kitartást kívánok (a szlovenszkói magyaroknak) ahhoz a harchoz, amelyet a magyar nyelv segítségével az emberséges életért folytatnak." Szegény Bányai Kornélnak, aki Újbányáról ment el tanítónak Magyarországra s tragikusan, fiatalon 1934-ben meghalt, mielőtt teljesen valóra váltotta volna nagy lírai tehetségét, egy kiadatlan, utolsó reprezentatív versét olvashatjuk itt. Moravek Endre dr. budapesti egyetemi könyvtárnok, oki Léváról származik, igénytelen, túligénytelen kis emlékezést írt ölvedi Lászlóról. Cs. Szabó László, aki az Apollóban megjelent nagyszerű lírai útirajzából, a Kárpát kebelében címűből, közöl itt egy szép részletet, azt írja elöljáróban: „Szeretettel üdvözlöm Szlovenszkó minden lakóját» akik szeretik és megbecsülik ezt a földet. Nagyszerű emberfajta él ott. . ." Simándy Pál, drága jó mesterünk, akt annyit fáradozott, hogy lelket leheljen a szlovenszkói tájba, apjával való találkozását írja meg, novellisztikus formában, forró szívvel. S ő is így kíséri el írását idefelé: „Fiatalos, szép, hívő esztendőket töltöttem Szlovenszkón. Sokszor gondolok rá: vájjon vannak-e ott
