Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-02-01 / 2. szám - Féja Géza: A kuruc emlékirat

azonban meg bizonyos törvény hozatalát — az 1707-ben tartott erdélyi országgyűlésen — mely erdélyi hadaimat egészen tönkre tette, hogy t. i. megegyezése nélkül katonává lett jobbágyát minden földiesiúr visszakövetelheti. Bármily képtelen legyen is ez a törvény: oly természetű háborúban a minőt mi viseltünk, mégis teljesen föllázasztotta volna a kedélyeket, ha visszavetem mert meg lesznek vala győződve, hogy tagadó válaszom csak azon szándékból ered, miszerint saját jobbágyaik fegyverei által akarom magamat korlátlan urokká tenni ... De ez a választott fejdelmek sorsa, t. i. hogy mindig gyanakodnak rájuk, s ha tulajdon lelki ismeretük meg nem nyugtatná őket, mindig szerencsétlenek volnának. Pedig nincs ábráindszerűbb valami, mint azt hinni, hogy eskük és törvények által megkötheti őket, ha tulajdon lelkiismeretük meg nem köti ... Nehéz votl az erdélyieket kielégítenem, még ha meg is tartom törvényeiket. A nemzet főerejének a székelyekből kellett volna kikerülni, akiknek mindnyájuknak nemesi jogokat kell vala élveziniök. És ők valójában tenmészetöknél fogva ügyesek, őszinték, bátrak s engedelmesek lévén, igen alkalmasak a háborúra. Azonban ők tulajdon tiszteik által vettettek szolgaságra. Én azt tapasztalam, hogy ezen őseim korában annyira virágzó és harcias nemzet nagyon elszegényedett, nemcsak a németek zsarolásai, hanem önnön tiszteinek gazságai miatt is, elannyira, hogy semmikép sem volt elegendő az ország védelmére. És, ha ezen okból magyarországi hadakat küldöttem Erdélybe: ezeket az erdélyiek idegenekül tekintették s panaszkodtak, mondván, hogy szolgaságba akarom őket hajtani. Az említett törvény után a földesurak olymódon bántanak katonáskodó jobbágyaikkal, hogy valójában megesett a szivem. Nem is voltak ezután nagyszámúak erdélyi hadaim." Rákóczi tisztán látta, hogy milyen őrlő társadalmi erők s micsoda áthidalhatatlan társadalmi szakadékok iközött senyvedt el ügye. Ilyen biztos történelmi itélőerőt s elfogulatlanságot hiába keresünk a magyar emlékiratok sorában.

Két fejedelmi ág: a Rákóczi s a Báthory benne ért csúcsára. Az országszervezés és a nemzetalkotás terve benne természetes virág volt. A nemzet szétszórt, egymás ellen acsarkodó, vakon száguldozó erőiből emberi összhangot akart teremteni s ezt az összhangot a belső élet rendjét: a száműzetés keserű napjaiban sem veszítette el, hanem átmentette a lelki élet síkjára. Éppen olyen természetes méltósággal s lelki alázattal viselte a számkivetést, mint a fejedelemséget. Már semmi köze sem volt a világhoz s vallomásaiban a végső okkal, Istennel beszélgetett, elszámlálta minden vétkét, hogy belsőleg megszabadulhasson tőlük, de még mindig volt haragja a nemtelenség, az üzletességi ellen. Bűnei felett siránkozik, de néhány sorral alább „Károlyit halára itélendőnek" tartja békekötésének szégyenletes és üzletes módjáért.

A „bujdosásnak", az időtlen magyar életformának egész lényét és szépségét átérezte. Mikor elhagyta hazáját, tudta, mint vallomásaiban írja, hogy két út között kell választania. Egyik a vitézi halál, melyet bizonyára Kádár vitézhez hasonló fohászkodással teljesített volna. A másik út a bujdosás volt, mely szürkébb és csendesebb, de Rákóczi úgy érezte, hogy a bujdosók sorsa táplálja nehéz és elfáradt napokban a közösséget. S a bujdosó kemény Ítéletet mondott a „kép-