Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-02-01 / 2. szám - Ján Smrek: Engem egy bájos jelenség… (ford. Sipos Győző) - Duka-Zólyomi Norbert: Az osztálytalan kultúra
Madách), hanem megteremtette a kultúrellenség fojtó atmoszféráját: ahol egyik oldalon a tu Ifin omo dót t szépségekben dús la lkod ó gazdagok, a másikon az álkultúra, a kultúrát lanság koncán tengődő szegények állmaik. Ettől a látomástól borzadva indult útnak a két kísérlet: a vallási és a szociáiista ébredés. Az egyik csak a szellemi hatalom erejét (becsülte, a másik a reális életviszonyok elfoglalására törekedett. Belső újraébredés — politikai hatalom, lélektest. Egyik sem akarta mindkettőt és mindegyik sok szép epizód emlékével eredménytelenül ment tovább. IV. Mit olvashatunk ki kudarcaikból? Ad-e jogosultságot osztálytalan, tömegkultúra reménylésére az ő útjuk képe, egybevetve az eddigi emberi kultúrfejlődés hasonló állomásaival? Olyan kérdés, mely egységet, szélessugarú világosságot követelő emberiségünkbe mélyen belenyilallik. Osztálytalan kultúra már létezett és ha kereső szemünk nem áll az európai kontinens határainál, ma is meglátjuk helyenkénti virul ását. Az úgynevezett civilizálatlan népek kultúrája — Ázsia népkultúrái, Afrika törzseinek vallási és harci dalai, primitív szépségű szobrászata — igazán osztálytalan kultúrák.* ) A törzsifőnök és a sámán az utolsó harcos és a varázserőkkel fel nem ruházott hívő egyformán hódol az egyszerű dalok szépségének — a különcködés és a félrehúzott szájú blazirtság nem tolakodik általános értékek elismerésébe. Tévedés volna a primitívségben megkeresni az osztálytalan kultúra lehetőségét. Az előbb említett két kísérlet is ebbe a lefokozó hibába esett. Kralik, osztrák író és köre a „Grál mozgalom" többször akarták felújítani a teljesen primitív népmiszteriumot, a középkori hangú vallásos lírát, mint általánosan érthető és átérezhető (ez a tévedés) — művészi alkotásokat. Sőt lefokozás I vágyuk odáig ment, hogy két kategóriára osztották az irodalmi termelést** ) költészetre és belletrisztikára; az elsőbe sorozták például a népeposzt — homéroszi értelemben — újrafelvirágzásának a szüks ég ességét hangoztatták, a regényt pedig — Dosztojevszki súlyos és megragadó igazságait sem véve ki — csökélyebbértékű belletrisztikának süllyesztették.*** ) Ugyanez a hiba tűnik fel a másik oldalon is. Szociáiista irodalom címen — Oroszországból kiindulva a meztelen megállapítások köntösében — inkább vezércikk és politikai szónoklat, semmint érzékeltető művészet — naiv versecskék és telegrammstílusú regények tömege árasztotta el az irodalmi piacot. „Dnyeprosztroj, Dnyeprosztroj" ízű versek, propagandisztikus „tanító" drámák. (Meg kell hagyni az orosz film, — legalább az, mely hozzánk is eljut, — nem ugrott be ennek a primitíveskedésnék). Viszont az egyidőben nálunk, Szlovenszkón az „Út" kiadásában propagált regénykísérletek — így a különben tehetséges Szilágyi András „Az új pásztor" c. regényének — művészietlenkedése ebbe a csoportba tartoznak. Nem, primitívséggel nem oldjuk meg a kérdést. Akkor primitívnek lenni, amikor az életviszonyok kompliikáltságukkal *) Dr. Frobenius: Das dunkle Afrika. **) „Summa", Wien. ***) A különbség másban rejlik. Lehet regényt érdekesen, de lehet szépen — kisérdekű cselekménnyel megírni. Az egyikben az egész szintetikusan, a másikban a részletek ragadnak meg. Sőt lehet a mindkettőt: Szabó Dezső „Elsodort falu"-ja, „Segítség"-ó.
