Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-02-01 / 2. szám - Szabó József: Leány az alkonyatban
sarkában! — de akit elvitt egy téli járvány, félévvel esküvőjük előtt. Akkor ő huszonhárom éves volt. Nyolc éve ... Anyjának nem felelt hát. Anya túl volt hatvankilencedik évén, véleményben és időben nagyon messze már egy harmincéves lány titkos pillanatainak gyötrelmeitől, messze a korától és környezetétől. Azért sokszor belátta Lívia, hogy gondoskodnia kell magáról. Nem éppen az anyagi megélhetés miatt, hiszen a gyárnál becsülik és szép jövedelme van! Nem ezért. Az egyedüllét réme kiáltotta szivébe gondolatain át a parancsot. Maholnap egyedül marad s akkor mi lesz az élete? Örökké nem lakhatik a húgainál. Egyedüllét... Hideg verte ki, ha csak rágondolt. Munkája közben sokszor és apróra végiggondolta magában, kit is fogadna el az életébe, a hétköznapjain és ünnepein körülötte élő, hozzájuk járó férfiismerősei közül, szeretettel. A lányságánaik tisztaságába... Kit is?... A főkönyvelő a gyártól, Rezső, sokszor példálózott már előtte kivörösödött arccal és érdekes milyen vonagló szájjal, — így: — Kis Lívia én ... hogy is mondjam ... én azt hiszem, nekem aszszony után kellene néznem... Negyven vagyokmaholnap, tűrhető fizetésem ... ifjúságomat megölte a háború és én kis Lívia mégis egészen ifjú vagyok még, — lélekben ... hehe ... mit szól hozzá kis Lívia? ... És ő megbántotta ezt a kissé kopaszodó, derék embert. — Miért mondja ezt ilyen érzelgősen Rezső?... No hallja?... — ezt válaszolta, mire Rezső elkomolyodott s azóta, igen, mintha a fekete Ilinek bókolna, őt kisérgetné. Hozzájuk nem jár. Ez biztos. És itt van Kovalszky Péter. — nézett maga elé mintha látná Pétert. Mérnök a városnál. Péter komolytalan ember s talán még fiatalabb is nála. S mindig a lábait nézi, szemeiben félreismerhetetlen sóvárgással. Horváth Géza, a feltűnt zeneszerző, iszákos és kártyás... Ezt hallani róla. Hát ezekkel esküdjön ő Sándor elvesztése után? ... Ha már harmincegyéves koráig ittmaradt a tisztaságával, nyugodt életével, úgy és olyannak, amilyennek anya nevelte. Rezsőnél eIügyetlenkedte a dolgot, Péter és Géza pedig majd1 megtalálják a magukhoz valót akár egy nyári vasárnap perzselő kirándulásán is. Most tél van, korai estékkel s a nappalokat, a rövid fényórákat becsülni kell. Öik most az élet ajándékai, mint az ő korában a fiatalosság a még mindig- igazi karcsúsága s arcán és nyakán a síim a bőr... II. Lívia ezeknek a téli napoknak egyikén a szokottnál későbben indult haza a gyárból. Ünnepekre készülődtek, rendkívüli munkálja volt. Sietett, hogy mielőbb otthon legyen, nem szerette, ha anyja türelmetlenkedett késése miatt. A villamosmegállónál Kovalszkyt pillantotta meg. A mérnök még nem vette észre a lányt. Lívia sebtiben föllépett egy ott ácsorgó kocsira. — Távoltartom magamtól ezt az embert — gondolta. — Elviselhetetlen a pillantása. Valaki ráköszönt, finom női hang s egy puha, keztyűs kéz húzogatta meg tréfásan kis kalapja alól előrakoncátlankodó haját. — Szervusz Líviám!
