Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-02-01 / 2. szám - Szabó József: Leány az alkonyatban
— Ó Galamb!... — örvendezett, amikor még hátra se nézett, mert megismerte régi barátnőjének, Mernyey Zsuzsinak a hangját. Barátságuk még az iparművészetin kezdődött s a Galamb név Zsuzsi gyermekkori külsejének megöröködött emléke volt és maradt akkor is amikor Zsuzsit az iskolából oltárhoz vezette egy nagy sebésztanár fia. — Meg se látod a pajtásodat! — szólt a barátnő — te ... te ... Nemrég^ li's láttalak. Itt álltái a megállónál. Integettem ki a kocsi belsejéből, de ide se figyeltél... — Lehet. Itt szoktam ilyenkor állni... — Talán bizony ... — Nem-nem... — mentegetőzött Lívia— csak ilyenkor jövök ki a műteremből. Tudód itt van a szomszéd utcában. — Pedigi akikor is erre utazott valaki, akit bemutattam volna. Látásból ismered már. Azt mondta. — Nem tudom kiről beszélsz, Galamb. — Rólam. Jó kemény férfihang riasztotta meg a lányt, — Galamb mosolygott s ez Líviát még inkább zavarta s csak nehezen tisztázódott miről is van szó. — Doktor Mátyási Ferenc — mutatkozott be az asszonybarátnő közvet itésé vei a meleghangú férfi. — Az uraim barátja — toldta meg a bemutatkozást Galamb. — 0 mondta a múltkor, amikor itt láttalak, hogy rég ismer s te is láttad már őt sokszor. Lívia jobban megnézte magának doktor Mátyási Ferencet. Igen. Emlékszik rá. Ebben az időpontban gyakran utaztak már együtt a villamoson s Mátyási valamerre feléjük lakik, mert a budai vonaton is számtalanszor ültek szemben egymással. Közeledéssel és kis derűvel a hangjában mondta: — Igazmondó ember. Galamb is, Mátyási is jót mulattak a semmiségen. A doktor — alorvos a klinikáról — egyenesen örvendezett: — Végre valaki, főleg, hogy tőle jól esik nekem, — elismeri becsületességemet ... Darabon jól elszórakoztak. Galamb az Erzsébet hídnál leszállt. Búcsúzott. — Mikor látlak, Lívia? — Jaj, Galamb, rengeteg dolgom van. Nem tudom most megmondani. — Nem mentség. Holnapután várlak. Feltétlenül jöjj. Nincs kibúvó. — Viszontlátásra. A kocsi elindult s ketten, Lívia meg Mátyási doktor néhány pillanatig szótlanul néztek egymásra. Aztán a férfi kezdte a beszélgetést. — Most is szemben ülünk, mint annyiszor. — Ha ez különös öröm magának, — vidult Livi a — kérem ... Legyen. — Azt hiszi tréfálok? ... — Mit higyjeik? ... Negyedórája szorítottunk először kezet... — De én nézem magát féléve ... Talán régebben is. — Ó, doktor, ne mókázzon ...
