Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-01-01 / 1. szám - Tamás Mihály: Szüreti bál

lendült a tálca, de baj mégsem történt, mert hirtelen a másik kezével kapott utána.

— Szervusz ... na, hagyj békén .. .

Sutay ezalatt már az új vendégeket várta, akik gyorsan következtek egymás után. Először Pista bácsi, a fordító, az iskolaigazgató barátjával.

— He... he... Sutay úr, lássuk csak azt a jó borocskát... egy kis jó ecetes borocskát ...

Sutay kihúzta magát a sötét ruhában.

— Nálunk nincsen ecetes bor, kérem.

Pista bácsi lehajtotta fejét a mellére, azután felnézett és két kis okos szeme huncutul pislantott Sutay felé.

— Pedig hát ez nagy kár, mert a bor igazi zamata akkor jön elő, amikor már ecetesedni kezd... Tudja Sutay úr, az illő olajok... és újra kacsintott egyet.

Sutiay már nem tudta meghallgatni az illő olajok elméletét, mert újabb vendégek elé kellett szaladnia. Traubkatz jött, a sörraktáros, Goldner, a főnőkkel Traubkatz hanyagul fogott kezet, az újjai hegyével és egy szélső asztalhoz ült le.

— Egy sört kérek.

Béluska állt az asztal mellett.

— Korsó vagy pohár?

— Pikoló... és elnézett a Liget fái felé. Hiszen ő nem iszik, nem kívánja, de mégis el kellett jönnie, megnézni, hogy kezelik itt az ő sörét. Erre a célra pedig befektetésnek elég egy pikoló is. Béluska rövidesen hozta a sört, párás is volt a pohár fiaila, hab is volt rajta, jó sűrű, mint a tejszín. Traubkatz a szájához emelte, belekóstolt, öblögette vele a száját. Azután felállt és fizetett. Apró pénzzel fizetett. Sutaynak nem kellett visszaadni belőle, megcsörgette a markában a pénzt, háromszor ráköpött és a hátulsó bőrzsebbe sülyeszitette. Goldner felhorkant.

— Mi az, te már mégy is?

Traubkatz könr.yedén nyújtotta feléje a kezét.

— Sietnem kell.

Az egyik ablakban a Sutayné feje jelent meg, féloldalt nézett a vendégek felé és a felemelt kezével, számolásra nyújtott mutatóújjával bökött a levegőn át a vendégek felé: egy... kettő... három... Fehér kötény volt előtte, a konyhából szaladt be a belső terembe, amely még üres volt. Sutay kintről észrevette a feleségét, vörös lett egyszerre az arca és berontott az asszonyhoz.

— Te szerencsétlen, mit csinálsz? Megszámolod a szerencsénket?

Sutayné dadogott és elpirult.

— Nem ... nem bírtam megállni, hogy meg ne számoljam őket ...

Sutay még haragos volt, de a hangjából meleg derű áradt a társai felé.

— Hát csak ne számolgass.

Kint ezalatt másfele készülődött a napvilág, langyos esti szellő kélt a hegyek felől, felborzolta az abroszok lecsüngő szélét. A vendégek még mindig .jöttek, menni még csők Traubkatz ment, Béluska hideg arccal lendült egyik asztaltól a másikhoz. Sutaynak még nem volt sok dolga, mert még senkise fizetett, de azért ő egyre az asztalok körüli tevékenykedett, bent a konyhán minden ízzott és ha megnyílt az ajtó, jó meleg zsírszag áramlott az 'asztalok felé. Vendég jutott már a belső szobába is, úgyhogy estére, amikor