Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-02-01 / 2. szám - Szombathy Viktor: Végtelen tenger, végtelen idő

fordulna s udvariasan lemondana a vezetésről. A mérhetetlenül magas 'hegy oldalán, hajtűnyi 'kanyarodok unos-untalan, a motor zihál, erőlködik, a soffőr fütyül s ujjai között cigarettát lóbál. Mikor lesz végié ennek? Még, csak az elején vagyunk. Mintha a hullámvasút nőtt volna megi szörnyű magasra s szörnyű hosszúra, örökké iforgunk s egyre csak iföl, föl, — lenézni nem mer mégi senkii s óvatosan kapaszkodunk egymásba, mintha a vékony korlátnál majd segítene az, ha egymást fogjuk a kocsiban. Előttünk három kocsi rohan szünetlen föl a hegynek, 'bennünket ismét három kocis üldöz. S egyre följebb, följebb, — ám a panoráma fölséges és az izgalmat teljes mértékben megéri. A hatalmas hegyek mind alattunk vannak már s az öböl vizén, mint kicsiny játékszer, ring a gőzhajó. A tenger egyre szélesebbre tágul, elvesz a halaványkék ég alatt, szigetek ugranak ki feketén s a szeszélyes öböl mindjobban összezárul.

Valamelyik kanyarodónál ijedten ugrik föl két csendőr pihentéből s tiszteleg kocsinknak: egy őrnagy ül velünk, anyjával. Az anya fázósan, boldogan bújik közei nagy s szép fiához, aki átkarolja az aszszonyt s féltő gonddal takarja be, mert hűvös már a levegő ezer méteren fölül. Szaporodnak a vörös vérsejtek. Egy óra alatt a tenger színéről ezerkétszáz méterre emelkedtünk, Montenegróból hideg üdvözlet csap homlokon, elfogytak a fák, elfogyott a fűszál, csupa kő, szűrke kő az egész ország. Ennél vigasztalanabb vidéket mesekönyvben sem láttunk. Minden szomszédos hegy alattunk van már s mi egyre furódunk mégi fölfelé. Aztán völgyecske terül elénk, pirinyó zöld völgyecske, szomorú krumplival s még szomorúbb zabbal. A gazda körülkerítette kertjét gondosan kövekkel, itt a föld valóban forgalmi érték, kilószámra lehet mérni s télen kosárban topják az édes, vörös anyaföldet... Aztán ismét kő és kő, már Montenegiróban vagyunk, Nikita földjén. Most hirtelen ez ötlik belém: Vígi özvegy, Daniié és Family Hotel: Lehár és Holtai. Lám, irodalmi visszaemlékezések itt sem hagynak nyugodni, Montenegró számunkra mégi ma is kissé operett, kissé Ferencjózseif, pedig inkább azt illenék tudni, milyen az itt lakóknak szociális helyzete... Felelni erre nem tudna senki: szociális helyzet,— néhány kecske a hegyoldalban, pár kőház, — a soffőr szerint nagyobbfajta község, — kukoricatő, aztán hirtelen, az egyik fordulónál ordító, mezítlábas gyerekek, akik szagos füvet dobnak a kocsiba. A szagos fű orron csap; ez az első barátságos üdvözlet Montenegróban.

Emeletes házikóra ez van írva: GRAND HOTEL. Grand Hotel' a kövek között, ezer méternyire a tenger színe fölött, ötven kilométernyire valamirevaló helyiségtől, itt, a csupasz hegyen, — elmosolyodunk s újból Nikita jut eszünkbe, ez a ravasz és okos fejedelem, aki itt született, az út melletti kis házban, előkelő montenegrói családból... A ház előtt mályvarózsák mosolyognak, a soffőr egy pillanatra lassít s az utasok kihajolnak az autóból. A Grand Hotel előtt egy hölgyet ■ápolnak: az előttünk haladó autó utasa rosszul lett, elájult az örökös kanyargástól.

Aztán megint tovább, hegynek föl, hegyről le, még néhány kecske, bokor, kőház. Már Cetinje elővárosában rohanunk: nyolc ház az út mellett s egy alacsony tehénke. Innen már látni a fővárost, a szűr