Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-02-01 / 2. szám - Szombathy Viktor: Végtelen tenger, végtelen idő
A szállónkat Raguzában angol vezeti, fölényes és kedélytelen. Az angol szállóban két tucatnyi angol lakik, a vidéki angolokból, akik megtakarított pénzükön három nagyszerű hetet töltenek Európa legolcsóbb tengerén. Bankifiúk, idős irodakisasszonyok, középkorú kereskedők, egy college-tanár, — rejtély ez a kéttucatnyi angol: ha magyar volna, már messziről megismerné az ember, hogy ki nyugalmazott főtanácsos és ki vidéki lapszerkesztő. Ezek mind egyformák, a nőik nappal is bokáig érő selyem ruhában járnak, reggel-délben-este ugyanazt a kalapot hordják s a feleségem kijelenti, a kalapok rémesek... A kalap rajtuk van a strandon is. iEste a férfiak fekete ruhát húznak s feszesen ülnek a forraszon, délután ötkör az egész társaság teázik,, úszni nem tud a negyede sem. Tengeri nép ... A hőség elviselhetetlen s mi, a vacsora vége felé ingujjban ülünk már az amerikaival. Az angolok nem bírják nézni: két fiatalember feláll s idegesen elmegy. — Nem szeretem az angolokat, — jelenti ki amerikai barátom, — de azok sem szeretnek bennünket, nyugodtan állíthatom. Kinevetnek a dialektusunkért. Az amerikai kijelenti, hogy másnap délelőtt utaznak Boszniába a nénivel. Raguzát. még ma éjjel szeretné megtekinteni. Este kilenc óra van, autót bérelünk s beszáguldunk a keskeny utakon keresztül iRaguzába. A ifőucca fényben úszik s mi rövid másfél óra alatt berohanjuk a várost. Sötét s vidám uccálkon rohanunk keresztül, olykor egy várfalba botlunk s fekete macska rohan előttünk. Az Imperialban új jazz húz s a csevapcsicse nevű étel finom illata messzire kisér. Éjjel tizenkettőkor kijelentjük, hogy a látnivalókból elég. Az éjszaka fülledt s a huszonkét angol mind nyitva tartja ajtajátablakát. Szuszog, horkol az egész szálló a hegyoldalban. Raguza lámpái hajnalig csillognak az öböl túlsó felén. Csodálatos, boldog, vidám este. A szomszédos forraszról idehallatszik a bendzsó pattogó szava, autó surran el az úton s a kupani vendégek most érkeznek haza, megrakott autóbuszon: visszhangzik a hegyoldal bele. A tenger zúg és csobban, szirtihez csapódik s locsog, zuhan s elmosódik ablakunk alatt. ... A Kral Alexander hajó pontosan déli tizenkettőkor köt ki a cattarói mólón, öt óránk van: ezalatt meg kell nézni Montenegrót is, el kell érni Cetinjét s látni kell a Lovcsent. Vasárnap dél van. Reggeltől jövünk napfényben s örömben. Vasárnap: otthon anyánk templomba készül, apánk megvizsgálja fejlődő szőlőfürtjeit. Szeretnénk, ha most itt volnának az öregek; anyám tengert akart látni mindig, de a sors még megtagadta tőle ezt az örömet. Nos, majd talán jövőre... Majd írunk nekik képeslapot innen. Édesanyám, úgy szeretném, ha látnád a tengert s a fehér hajót. Sietni kell gyorsan: az autók motorjai zúg s a cetinjei út jegyét már megvásároltuk a hajón. Hat autó indul egymás után. Fiatal pár szédülten rohan egyik kocsitól a másikig, de mindegyikben csak egyetlen hely van s a szerelmeseknek Cetin jéig el kell válnliok egymástól. Legalább nem borítják fel a kocsit, — helyesel a soffőr s a szerelmespárt külön választják, mert nincs idő, a Lövésén magas és Montenegró messze van. A negyedik kanyarodónál mindenki szeretné, ha a soffőr vissza-»