Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-02-01 / 2. szám - Szombathy Viktor: Végtelen tenger, végtelen idő

— Ez? — csodálkozik az amerikai, — ezt New-Yorkban vettem, indulás előtt.

És megsimitja nadrágja 'hajtókáját. A hajtóka úgy van össze varrva, hogy vasaltnak lássék.

— iBrünni szövet! S az ingét is Brünnbein szőhették. Kiviszik az árut s lepecsételik, mintha angol áru volna. A mii iparunk nagy.

Az amerikai most menekülési kísérletet tesz. Felemeli a lábát s megmutatja fekete félcipőjét:

—De ez csak amerikai gyártmány? — kérdi gyanakodva s izgatottan vizsgálja a cipőt, — tavasszal voltam Mexikóban, ott vettem két dollárért.

A prágai végigméri a cipőt.

— Cipő? —'kérdi megvetéssel, — cipő? Azt meg aztán igazán csak mi gyártunk!

Az amerikai egyideig gondolkozik. Elnézi a cipőjét, megvizsgálja kabátja szövetét, aztán gondosan megtöröigetii szemén az üveget.

— Ez nehéz feladat, ez a Középeurópai. Az anyag; bonyolult s az emberek egymás hátára vannak zsúfolva. A maga körein túl alig; lát valaki. Itt mindenkinek igaza van. Az embernek nem is kell az egész tengert látni. Egy csöpp vízből vissz a tükröződik minden arc.

Egyideig eltűnődik, aztán féld erűi az arca.

— Maga most valami feleletet vár... Jöjjön le velem a kabinba. Már ragad is a karomnál fogva s alászállunik a meleg alvilágba. Két pincér álmosan dől az ajtónak.

Apró grammofont vesz elő. Tűt tesz a gépre, elindítja s a következő pillanatban vékonyan, cérna száíhangon sír fel a hegedű. Magyari Imre muzsikál a lemezen. Két bu songó magyar nóta s egy friss, vidám. A kabin rezeg, halkan reszket az egész hajó, fölöttünk, a fedélzeten valaki1 csoszogva huzigálja a karosszéket, a tenger oly közei van, hogy csak karomat kell kinyújtani az ablakon keresztül, már felfreccsen langyos vize. Fülledt a levegő itt lenn, úszónadrág!, fürdőköpeny, hotelcédula s egy darab szalámi az asztalkán. A vízvezetékből olykor csöppen a víz. ; 1 ! 1 •

Magyari Imre hegedül a kis gépben, szorgalmasan és fáradhatatlanul hegedül Spalato és Raguza között, a szigetek s a szíriek útvesztőiben, nyári délelőtt.

— Szeretem a magyarokat s ezt a muzsikát, —mondja egyszerűen doktor Albert C. Schwartingi, a középeurópai történelem s földrajz tanára, aztán lecsukja a masinát, gondosan kidobja az elhasznált tűt, vállára veti a fényképezőgépet s kinyitja az ajtót. Fehér ingének jóbbzsébéből ikikandiikál a sasos útlevél. Nem fél, hogy kiejti, amikor a tenger fölé hajol...

Most már tudjuk, hogy a rövid ismeretség nem fog elmúlni nyomtalanul életünkben. Felírjuk egymás elmét s ez már nem puszta udvariasság. Képeslapot küldünk majd egymásnak, aztán levelet, 'később újságokat cserélünk s majd megkér, hogy gyűjtsék bélyegeiket. A néni megértőén mosolyog s megindul feleségemmel az étterem felé.

Dél van, aztán délután s szabályosan este lesz.A tiszta égen holdvilág gurul: ha festő lennék, szégyelleném lefesteni, de a természet nem rostéii1 a giccseket.