Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-03-01 / 3. szám - Palotai Boris: A két Vargóczy

PALOTAI BORIS:

A KÉT VARGÓCZY

— Barta!

Maga kért tőlem tanítványokat? — kérdezte a tanár úr, és hosszú ceruzájával felém bökött.

Felálltam. Szivem dobogott az örömtől.

— Én

tanár úr, ha tetszene olyan szives lenni.

A tanár úr intett. Kopogó lépésekkel mentem a dobogóihoz.

— Menjen

el Vargóczyékhoz. Mondja, hogy én küldtem magát. A fiú hetedikes, nehézfejű gyerek, de... próbálja meg.

— Vargóczy?

—mondta kuncogva a szomszédom. — Vargóczyt tanította már a tanár úr is.

Ez még jobban duzzasztotta önérzetemet... majd én megmutatom, gondoltam csakazértis bizalommal, majd én megmutatom! A pénz is erősen kellett, anyámék egyre gyérebben küldték a koszt-lkvártélypénzt, a levelek tele voltak panasszal... adó, betegség, házbér. Most végre rendszeres pénzhez jutok, fizetéshez, amelyből harisnyát vehetek magamnak, s nem kell összecsavart lábakkal ülnöm, hogy az otromba stoppolásokat elleplezzem. Sonkás zsemlét veszek, jó ropogós barna zsemlét, és azzal pótolom a híg leveseket, amelyeket úgy gyűrök le magamba kelletlenül, nem érezve ízt, szagot. Bizakodva szedtem elő a cédulát, újból és újból elolvastam a címét: Vargóczy Mihály, Bimbó ucca 26. A Bimbó ucca kint volt a város végén. Éleskövű kis külvárosi utcáikon kellett végi gbotorkál ni, a házak ablakai a földön guggoltak, picik és fejletlenek voltak és kegyetlenül köhögtek, ha a szél megrázta őket. Az ucca végén egy maszatos korcsma mellett, váratlanul és hivalkodón, kúriaformájú sárga ház emelkedett.

Itt lakott Vargóczy Mihály, leendő tanítványom. Kedvtelve húztam meg a régimódi harangot. Úgy éreztem,