Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)
1936-10-01 / 8. szám - Farkas István: A sínek összehajolnak
FARKAS ISTVÁN: A SÍNEK ÖSSZEHAJOLNAK Vasúti csomópont. A jelzőlámpák színesen bóbiskolnak az esti vonatok elé. Talán a hegyeket nézik, nem is a távolba vesző sínpárokat, mert a hegyek felől a késő nyár borzongatóan is meleget adó levegője áramlik. Olyan a hegyek közeli ölelése, mint az anya simogatása. A messziről dirigált lámpák hunyorgatnak, s mint öreg, megértő cinkosok, loppal mindig másfelé kacsintanak. A hegyek fölött derűsen mosolyog a vezér ő esti csillag. Nagy, kövérkés szemében annyi a megértés, mint a jól fizető görögdinnyében, amely a vevőre mosolyog. Az átjárónál, amelyet itt sem sorompó, sem ember nem őriz, egy magányos alak álldogál. Fütyürészni való kedve lenne, de vacsora után a demokráciára gondolt, s ettől elment minden kedve. Most át-á tmegy a kettős sínpáron, kisgyerek módján számolgatja a lépteit s minden lépésre elhuilajt egy szótagot: — De —imo'—krá—cl—a! Aztán miinistráns-korából maradt emlékezet-törmelékkel még azt is hozzáiileszti: — Deó gráciász! Kisgyerekesen, magyarosan mondja, mert érzi, hogy rá is hunyorgat a csillag, s gyereknek érzi magát. A messze kelő hold játszik a hajával és a még barna szálakat is ezüstösre színezi. A késő estében a hód a legravaszabb és legnagyobb színész. Mintha maga is erezné, mert ravasz szemével úgy hunyorgat, mint a vásári kikiáltó a parasztmenyecskékre. Nagy, messzire játszó tanagra az öreg hold, minden beléptiidíj nélkül mesél és mutatja titkos kincseit a hozzáértő embereknek. — De —mo—krá—-cl—a ... — hangzik a szótagolt mormolás és a lépések sűrűn Ismétlődnek.
