Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-11-01 / 9. szám - Palotai Boris: Anyám férjhez megy

kiél- próbáltam őszei öltözni. A konyha tele volt rongygyal, csipkedarabkákkal, fércszállal és színesfejű giombostűvel, kedélyes rendetlenség iléleikzétt benne, amelyben önfeledten pancsoltunk... Nem tudom a konyha vette át a mi kócos boldogságunkat, vagy mi simultunk aiz ő meghitt ízéhez, szagához, teleszemetelve életiünk apró-cseprő eseményéivel, amelynek mindenütt nyoma volt. A szolba személytelen maradt, nem volt semmi jellege, olyan idegenül terpeszkedett mellettünk, mint azok a „hölgyek", akik próbálni jöttek anyámhoz és fenyegető szívélyességgel mondták: „aztán remélem sikerülni fog a ruha".

Két Világos ágy állt a szoba közepén, és felette egy nagyított fénykép. Az édesapámat ábrázolta feszes fekete ruhában, vőlegénykorában, kilssé féloldalira billent fejjel1. Szerettem volna kihozni ezt a képet a konyhába, hogy mindég Köztünk legyen, részt vegyen sürgői ődésühkben és engedjen abból a merevségből, mely halottá tette az arcát. Anyáim elbeszéléseiben most is élt az apám, pedig akkor már évek óta kint feküdt a temetőben, zsenge füveik, érett szagú virágok, párzó bogarak alatt, s úgy nyüzsgőit körülötte minden, annyi életcsira, erő, vágy lélekzett a sírhantok között, mely felbokrétázott lakodalmi szekérhez hasonlított, hogy sohasem éreztem azt a kietlen, facsaró nincsérzést, a halál döbbenetét, csak amikor vőllégényképére néztem, amely riadt elegánoiával idegenül függött a falon. Talán az elhagyatottsági tette ilyen halottá, talán az ünepéilyes póz — az ünnepélyességben mindig van valami temetésszerű — én vissza akartam vezetni az élétbe s azt hittem, ha a rézmozsár csattogása, a gőzölgő leveseik párája, szamárfüles irkáik zizegése közé viszem, ez a sok nesz, zörej, hang és szín megannyi jel e a létezésnek, visszaadja neki otthoniassá gá t, köhiintését, puhái mozdulatait, szájbiggyesztését, azokat az apró, pongyola mozdulatokat, aimilk egy embert mássá, különbbé, nélkülözhetetlenné tesznek.