Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-11-01 / 9. szám - Palotai Boris: Anyám férjhez megy

De persze nem mertem leakasztani a képet, nem mertem hozzányúlni, éppen ment olyan megmásíthatatlianúl hallott volt... Szorongva figyeltem néha a „hölgyeket", alklk a tükör előtt forgolódtak, ide-oda huzigálva ruháikat, miközben közönyösen bámulták apámat. Vájjon ók tudják, hogy csak itt, ebiben a szobában nem él?

Anyáim a földön térdepelt, szájából gombostűfejek álltak ki, a fogsorával' tartotta szorosan őket, s úgy mondta sziszegve: „szombatira leszámítom a ruhát".

Már-imár odasettenkedtem a falihoz, erőt gyűjtve, hogy kinyújtsam a kezem a kép után, de anyáim tárgyilagos hangja, amellyel az életünket igazgatta, kijózanított és lel oha sz totlta elképzelésemet, hogy ott benn, a konyha izgő-mozgó rendetlenségében miénk iliesz újra apa.

Esténlkint lementünk anyával sétálni, nem is volt ez sétálás tulajdonképen, mert anyáim nyugtalan lépésekkel sietett előre, én pedig, nagy okait ugrálva futottam utána. Néha hátranézett, megfogta a kezemet, maga mögött húzott, majd beszédközben hirtelen a levegőbe kapta mindkét karját s még inkább szaporázta lépteit. Akikor nem értettem miért ez a sistergő nyugtalanság, ez a lohoiiás, melytől kipirul az arcunk s szívünk hevesen kailliimipák Ilyen sétáik alkalmával anyám furcsa meséket mondott: rettentő erős emberekről mesélt, alkiilk a fogukkal képesek felemelni mázsás súly ókat, egy olyan asszonyt pedig mint ő, két újj közé csippentve visznek egyik uccától a másikig'.

—Persze csak ha sár van... mondtam félig kérdve, félig, kijelentve.

Anyám nevetni kezdett, hosszan, giurgiulázva.

Csodálkozva néztem rá. Mi van ezen nevetniValó?

— Ha süt a nap és ha' langyos eső csepergél, akkor is, — mondta végül nevetéstől fulladt hangon. Hirtelen apára terelte a szót, akinek dús, barna haját még most is érzi a tenyerén, s aki csak nagyon csendesen