Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-10-01 / 8. szám - Féja Géza irodalmi szemléje

Fodor József formája többnyire a ginóima, egészen modern, egyéni gnóma: vulkánikus lírájának intellektuális fegyelme. Emellett azonban nagy lírai kompozícióikra is képes, szinte a belső élet lírai regényét adja, ahová menekült s alhol számára a világ sorsa lejátszódik. Isten neki adta a nagy bárkát, ahol magában van, csak a holnapra méltó sanjakat vitte magával s az egész „vízözön" rémségét is beláthatja.

Hiányzik ebiből a költészetből minden lágyság. Kemény és kérlelhetetlen:

„A hitványtól elismertetni, annak Cinkosává tesz, nem akarva-tudva Társ-csillaggá az áradt szennyű kornak Gőzös hulláma ormain ragyogva."

Meleg szavai egyedül a földhöz szólnak. S ezekből a versekből látszik, hogy Fodor milyen természetes növény, mennyire az élet mélyében lakozó s örök öszszetevők, az élet elnyomott, letagadott igazi őselemei hozták létre. A „Sóhajtás a földhöz":

Óh áldott, agg erdők és búja földek, Rovaraikkal; s vizeik, mik ássák

S öntözik; s gyöngéd, hajlékony plánták, Mik testükből szöknek s testükbe dőlnek Pihenni! Óh, nyugodt, istenei ölnek Hűse, s mik Útjukat rebbenve járják, Tisztaszemű állatok s a sudár fák Lakói, és a légé, mely kiterjed Mindenütt! — Én e halk zsongás-levésnek Csöndjét már elvesztettem; ég a lélek Bennem és öledtől rossz szenvedelmek Ragadtak el, föld: s hogy bóldogtalan-vad Vagyok — és hogy e világon nyugalmat Nem találok többé — anyám, óh, halld meg!"