Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-01-01 / 1. szám - Palotai Boris: Isten ölében

nak, aki sétálni hívja a gavallért, jóízű, hancurozó be­szélgetésbe vonja, odahaza gondbasüppedt nagy­lánynak, aki mindenért felelős, éhségért, házbérért, meg-megujuló veszekedésért, azért, hogy Babó Má­tyás városi végrehajtót hirtelen nyugdíjazták, s most nem kapják a nyugdíjat, mert az állampolgárságuk nincs rendben, azért, hogy apa nem is jár utána, mert úgyis „megette a fene az egészet". Még csak egy kis erőfeszítés és sikerül, bíztatta magát és mosolygott, mosolygott, olyan mély mosoly­­lyal, hogy attól félt, sohasem tudja már abbahagyni, idepréselődik az arcára, ránc lesz belőle... Talán nagyon tudta volna szeretni Jankót, ha nincs ennyire szüksége rá, ha mint fiu-lány találkoznak, nem így... Persze, a megváltóba bele kell csimpaszkodni, hozzá­ragadni, mint a bojtorján, de az érzéseknek kúsza össze-visszaságában jut-e még hely annak a szűzi örömnek, rátalálásnak, hogy nekem csak ő kell, senki más?! Oh nem ... akárki jött volna Jankó helyett, épp ilyen görcsösen kapaszkodott volna belé. Lélegzet­elállító fájdalommal érezte, milyen érdemtől, akarattól nem függő vak véletlen a sorsa, az, hogy ki mellett áll egy életen keresztül, kihez tartozik, kitől fogan gyereke? S mikor Jankó végre eldadogta, hogy el­venné őt feleségül — még egy napot nem bírt volna ki, a mosolya egyre keményebb lett, s a szavak is oly csikorgó vidámsággal ültek a száján! Egyszerre olyan fáradtság lepte el, mintha valaki halálosan meg­hajszolta volna ... Most aztán valóban mosolyogni kéne, beteljesedett, friss mosollyal, de mintha minden elhasználódott volna egy hamis és becstelen tékozlásban, remegés futott végig a testén és fanyar ízek nyomták a torkát... Pedig az igazi haddelhadd csak azután kezdődött. Smutnyné méltatlankodva csapta össze a kezét: na még, hogy azt a kis békát vidd igazgatónénak, hisz egy póhártörlője sincs! S haragos suttogással: mit

Next

/
Oldalképek
Tartalom