Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-01-01 / 1. szám - Palotai Boris: Isten ölében

fognak mondani a Központban, hogy magyar lányt veszel el s még hozzá ilyen magyart, aki csak motyogni tud szlovákul! Hogy méssz vele vizitelni a főszolgabíróékhoz, jegyzőékhez, mind régi szlovák família, akiknek már az apjuk is részt vett a pánszláv mozgalomban, egyik-másik börtönt is kapott érte, van miért fennen hordaniok az orrukat! Ezek közé akarsz te vinni ilyen magyar kisasszonyt, aki koldus létére csak a puccra van nevelve? Hisz valóságos öngyilkosság, amit csinálsz; Jankó, te szerencsétlen, kimarnak az urak maguk közül. Térj észre!

S otthon az anyja lamentált torokfájós, sirós hangon, hogy most pedig mi lesz? Hisz egy lakodalmi ebédet sem tud összehozni, ruháról nem is beszélve! Megverte az Isten az ilyen boldogságot! Bár sohase ismerték volna meg Jankót, akkor most nem kéne éjszakákon át a fejüket törni, honnan vegyenek két méter tüllt fátyolra... Aztán meg oktalan gőg fogta el, a delengihei Babó nagymamát emlegette, akinek meg sem meri írni, hogy Ágnes egy szlovák fiúhoz megy férjhez, még pedig olyanhoz, akinek az apja közönséges asztalosmester, az anyja pedig fejkendős parasztasszony Ágnes már nem is hallotta a szózuhatagot, szerencse, hogy sötét volt a szobában, s így a hangot nem támasztotta alá se fej, se kézmozdulat, — szinte önmagában csattogott, mint egy elrontott masina, aminek kiesett a rugója.

Ebben a megkólintott össze-visszaságban mosolyogta keresztül magát, — jaj, csak addig tartson ki az erőm, míg a vonatra ülök, — gondolta aléltan és megbicsakló térdekkel járkált egyiktől a másikig, hogy elnézést csikarjon ki belőlük, kíméletet, percnyi nyugalmat.

S most végre itt van!... Boldog leszek, ismétli mániákusan és csak most veszi észre Jankót, karjával, szemével, hetyke kis mellével, egész női mivoltával csak most érzi, hogy ezé az emberé, aki itt ül szembe