Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-10-01 / 8. szám - Egri Viktor: Alboin

hódítom az egész viilágot. Meghódítom és megtartom népemnek.

A tűz lángveres fénye felugrott arcára, rozsdaszőke dús hajára, mely csimbókba volt kötve oldalt és kondorítva verte nyakát. Elbűvölő sudáran állott előttük, megrázta az övéről bokájáig hulló széles szalagokat és megforgatta pallosát a*

feje fölött:

— Huj,

huj, előre langobard hadak! Én leszek a vezetőtök, én, Alboin király!

Tulnan, a tópart felől titokzatos visszhang kélt és öblösen visszabúgták a hegyek:

— Alboin

királyi... Alboin király!

Az ifjak megrettenve nézték, ahogy a sötétbe mered, pallosát elejti és megborzongva figyeli a hegyeken végiig dübörgő hangot.

Akkor felállt a bárd és hozzálépett:

— Herceg;

Audoiin király még él!

Komoran hallgattak a tűz körül, mintha istenkáromlás fojtotta volna beléjük a szót. És csüggedés vett erőt a hercegen. Miféle tűz és lázongó erő feszítette testét? Kinek akarta meghódítani a világot? Micsoda zavart és v'ilágrengést akart maga körül! Új isten ostorának lenni? Adhatott-e szebbet és teljesébbet az élet, mint a békének ezeket a borutlan napjait a haldokló erdőkben, a vadászatok izgalmas örömével. Miiféle ismeretlen és idegen mélyekből fakadt béklétlen lóbog ás a?

Csüggedten és szomorúan gondölt a sebesült Pemmóra. Nincs borutlan béke sem. Pemmó, a vidám cimbora meg fog halni. Olyan gyenge az ember, hogy egy oktalan állat halálra taposhatja.

Sokat ittak még, a mámoruk nehéz volt és bedagadt nyelvvel elnyúltak a tűz körül. Csak az öreg Ágó ment a sátorba, hogy a haldokló mellett virrasszon.

Hajnalban talpra ugrasztottá valaimennylüket az érkező hírnök, Helmechis volt, Alboin tejtestvére, Brige-