Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)
1936-10-01 / 8. szám - Egri Viktor: Alboin
tióiból, Audöiin udvarából jött. Megdöbbenve fogadták, olyan tépett és áléit volt. Alboiin aggódva elébe futott: — Mit hozol, testvér? — A lapályon ragály pusztít, — lihegte Helmechis. — Adjatok egy korty italt, elalélok. Míg szomjasan kortyolta a bort, körülállták mind. — Beszélj! — sürgette Alboin. — Orvul jött az őszi nyirokkal és esővel. Vészesebb, mint a tavaszeleji lázak... Tengerré dagadt a Duna, elöntötte egész Brigetiót. Az a sok víz hozta a nyavalyát. Beleeszi magát a mellbe és elrohasztja egy éjszakán. A fiatalok megrettenve hátráltak, mintha Helmechis máris rájuk lehelné a pusztulást. — Beszélj, apám bizánci orvosa nem talált gyógyírt? — sürgette Alboin tovább. Helmechis tagiadóan rázta fejét. — Meghalt az elsők közt. — Hát a papok? — Nem segített a fohászuk! Ágó, az öreg bárd, izgatottan kiáltotta: — Gyújtsatok tüzeket éjszaka és fessetek véres kezeket a házaik ajtajai és a sátrak benyílója fölé! így keli elűzni e gonosz démonokat!... Varázslat kell, tűzvarázs és vér! Lihegett kigyulladt szemmel és a hangja érces volt, ahogy a kelő napba, kiáltotta: — Napisten, segíts! Sápadt volt Helmechis é>s patakokban csörgött a verejtéke. Lova inaszakadtan hörgött és a szolgák nem tudták többé talpraállítani. A tisztás peremén két lovas bukkant fel, Hellmechiis kísérői voltaik. — Átvágtattam fáklyásaimmal az egész éjszakát, hogy meghozzam neked a hírt, — szólalt meg Heiimechis. Alboin fojtást érzett a torkán, a testvér szeme komoran függött rajta.
