Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-10-01 / 8. szám - Egri Viktor: Alboin

Aihiogy torkig laktak hússal, bíztatgatni kezdték az öreget:

— Mesélj

valamit, aipó!

— Az

ám, énekelj valamit Attila királyról, — bíztatta a herceg is.

Az öreg megpengette lantját, a szeme fényes lett és fáradt hangja méllyé és teltté öbHösödött:

— Mit

tudták Attila királyról1, fiúk?

— Alszik

a Tiibiscus vize alatt hármas koporsóiban,

— mondta

az egyik vadászlegény.

— Aranyiban,

ezüstben és vasban alussza örök álmát, — bólogatott az öreg ibárd és már nem kellett többé nógatni.

Lábuk alatt bővizű patak locsogott kövecses medrében, mélyen lent a tó vize csontszínnel csillogott a holdvilágban és a sással benőtt szittyós partok felől kesernyés füstszag szállt. Lent nádat gyújtottak a halászok.

felakadt szemmel ülték körül az ifjak az éneklő bárdot. A -Nagy Hódítóról szólt a dal, aki messze napkelet ifelől jött hiún népével, messze a Don és a Volga vészviharos szteppéiről b évii lám lőtt Pannóniába.

— Vájjon

igaz mindez, amit Isten ostoráról dalolsz?

— ébredt

a hercegiben a kétely.

— Apám

öregapja még látta őt, — mondta enyhe mosollyal a bárd. — Látta a nagy királyt, akinek lángoló kardot adott a föld méihe.

Az i/fjú herceg szája keserű volt:

— Négy

emberöltő csak és lásd, mindent homály takar. Hír, dicsőség füstté száll. Mi maradt belőle? Érckoporsók és csontok hideg vizek alatt... Az életről dalolj, Ágó! Hódítóról, aki megtartja országát. Népről, aki megmarad!

Az öreg megrendült tekintettel nézett Alibionra. és akkor felállt az iifjú herceg-, ittasan kitárta karjait a csillagos ég felé és hatalmas lélekzettel kiáltotta:

— Én

Alboin herceg, Audoin és Rodelinda fia, meg