Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-09-01 / 7. szám - Szalatnai Rezső: Magyar színház Pozsonyban 1936-ban

a pozsonyi színház lényegében ezt teszi: visszaél. Nemcsak ezidén, hanem esztendők sora óta. De tehetetlenek vagyunk vele szemben, megszoktuk már, mint egyéb dolgainkat, észre se vesszük különösképen; elfásultunk iránta. A baj, a magyar színház baja már több ennél: állapot, amiben élünk. Tavaly, amikor a pozsonyi városi színház színpadának sürgős javítása miatt a magyar színi évadot egyszerűen elhalasztották a jövő évre, az eset alig keltett érdemleges ellenkezést és sajtóvitát Milyen közömbös lett a közönségünk! Elképzelhető-e, hogy egy nagyváros szellemileg igényes társadalma, különösen kisebbségi társadalma, mely a színházban a kultúra legközvetlenebb, leghatásosabb megnyilvánulását tisztelheti, szó nélkül tudomásul vegye, hogy amire egész esztendőn át várt, abból nem kap semmit? Ez csak ezzel a színházzal történhetett meg, mely soha olyan mélyen bele nem gyökerezett közönsége szívébe, mint ahogy egy hivatása magaslatán, küldetése öntudatában mozgó színháznak kötelessége volna. Még csak egyetlen egy tanács sem hangzott el arranézve, hogy ha már az igazi színpadon nem lehet, lehetne talán szerepelnie másutt a társulatnak, volna hely számára Pozsonyoan erre elég. Nem. Talán nem állott egyedül az a fiatal írónk, aki azt mondotta e sorok írójának, hogy jobb is így, legalább nem bosszankodunk megint a tingli-tangli miatt.

Ha Földes Dezső társulatának 1936-os pozsonyi szereplését mérlegre dobjuk, bizony szomorúan billen a mérleg. Nem kaptunk újat ebben az évben, nem vettük észre, hogy a művészi vonalvezetés változott volna s a színháznak komoly programja is lenne. Amit kaptunk: kevés voit ahhoz képest, amit kaphattunk volna s majdnem semmi a mai magyar színházhoz, a mai magyar színi kultúrához képest. Színházunk az évek óta itt uralkodó szokásból, hogy a pesti nagy, komoly színművészet helyett a szórakoztató színpadot hozza át, immár törvényt csinált. Évek óta gyatra operettekkel, revükkel, dalos játékokkal etetik a nézőt. A budapesti színházi magazinok által körülhordozott hazug parföm-íegenda ez a legsilányabb kiadásban. Mi közünk hozzá? Miért kell nekünk ezt végig „élveznünk"? Ez a magyar kultúra megmaradásának, itten való fejlődésének biztosítéka? Ez a rangos magyar színpadi szórakoztatás? Ha színházi gyarmat vagyunk, jó, de akkor kérjük és követeljük a legjobbat. Épen Pozsonyban, ahol a helyzet egészen más, mint Léván, vagy Losoncon. Ami ott jó, az már itt rossz lehet. S ha a rossz Léván és Losoncon is rossz, akkor milyen lehet Pozsonyban, még ha „megerősített zenekarral" és egy két vendéggel is érkezik? Mert ne feledjük el, hogy Szlovenszkó fővárosának igényes színházi kultúrája van, a csehszlo-