Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-06-01 / 6. szám - Gútay Alajos: A zsinór

volt a kaszárnya réme, zsarnoka egy személyben. Lehorgasztott fővel ültem látszólag nyugodtan, agyamban ismét főhadnagyom szavai és az elhagyott város morajló zúgása tombolt. Pedig úgy jöttem ki a komor laktanya falai közül, mint aki szívét oltárnak érzi és rajta látja a szentségeket: őszülő anyát, apát halálos betegen, a szelek szárnyán ringó búza kalászt. Újra éreztem azokat a döbbenetes pillanatokat, melyek örömömet igába törték. A nem számított találkozás bedobta életablakomon sorsom legkegyetlenebb emlékét. Állomás állomás után maradt el, csak engem nem tudott elhagyni a kínzó, kegyetlen kérdés.

Ez itt micsoda?

Óh ez a gúnyos hangsúly, erre tisztán, világosan emlékeztem. Úgy hangzott mint egy átok, melyet az élet rozsdája mar a szívben és soha — soha nem lehet onnan levenni.

Fejem fáradtan nyaklott mellemre. Szemem — mint vércse a prédán — megakadt a mellemen félkörben széleskedő zsinóron. Kezem megmozdult, ujjaim kajánul görcsösen görbültek befelé. Bosszút lihegő mellem mint dagálykor a tenger kékes vize emelkedett. Éreztem arcomon a sárga sápadtságot, ereimben forró vérem iszonyú kavargását. Kezemet egy delej mind feljebb húzta egészen a zsinór közelébe. Belemarkolt. Bontani, tépni kezdte, aztán ráncigálni a gombokra felcsavart zsinórt s felrántottam a kocsi ablakát és annyi utálattal hajítottam ki, amennyi a szívemből kitelt.

*

A búzát learattam. Apámat eltemettem. Anyámat otthagytam, magára és Istenre bízva. A malmok, gyárak delet dudáltak mikor a kaszárnya előtt megálltam. Bent az udvaron menetre készen vagy 30 ember, fényes csajkából ették a párolgó, jóillatú gulyást. Látásból ismertem valamennyit, de egyet személyesen. Odamentem hozzá. Hová mentek?

Albániába, itt hagyjuk ezt a büdös kaszárnyát, lehet, hogy kint jobb lesz.

Lehet. i

Voltál otthon?

Voltam.