Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-06-01 / 6. szám - Gútay Alajos: A zsinór

Nos?

Roskadozó öreg-embereket, síró öregasszonyokat láttam, ezek is olyanok mint a kóbor kutyák; rongyosak, éhesek, soványak, az élet céltalan lett előttük. Bizony barátom ott sem jó, de kint sem jobb.

Ügy van, de, — de nem mink csináljuk.

Bizony nem, Isten veled, aztán vigyázz magadra. Megyek, jelentkeznem kell

A lépcsőn őrmesterem jött felém, nádpálcával ütögette csizmaszárát és egy dallamot fütyölt fogai között.

Á, te vagy, már letelt? — mondta valami különös gúnnyal. Sajnos— mormoltam fogaim között, de hangosan ezt mondtam:

Igenis őrmester úr!

Az éjtszakát álmatlan töltöttem, ezért másnap meglehetős fáradt voltam. A kihallgatás mint máskor, — megszokott régi kép: lyukas csizmák, rongyos blúzok, kimaradások, egyéb kérések, panaszok hangzottak el, mikor végre sorra kerültem.

Főhadnagy úrnak jelentem alássan, bevonultam szabadságomról — dörögtem keményen.

Látom rendben van. Ez rendben van de, egyébként nincs rendben. Egy lépést tett előttem látra, jól szemügyre vett és újra mondta:

Dehogy van, dehogy van. Őrmester! Tíz nap laktanya fogság.

És egyszerre újra éreztem a katona élet jéghideg szigorát. A kifosztott falvak, a krumplin aratók, a szuronnyal megpiszkált sírok halottjainak lelke sírt bennem, a szürke ruhába öltözött tehetetlen ember gúzsba kötött, megláncolt érzése, akarata, vágya, bosszúja lázongott kiszáradt torkomon. Aznap este már nem mehettem ki a városba. Minden 10 percben kürthvásra jelentkeznem kellett a kapualján teljes felszereléssel főhadnagyom előtt.

Lassan, rettenetes unalommal teltek az esték. A tizedik nap letelte után újra ott álltam kihallgatáson. Erősen belenéztem a szemébe, mikor mondtam:

Főhadnagy úrnak jelentem alássan, letelt a büntetésem —