Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-06-01 / 6. szám - Gútay Alajos: A zsinór

El fogsz menni haza — mondta halkan. Tíz nap szabadságot kapsz.

Délután már kezemben volt a szabadságlevél. A város hullámzó sokaságában sodródtam az állomás felé. Füttyös, hahótás jókedvvel állottam meg egy katonai dolgokkal megrakott kirakat előtt. Sapkák, szuronyok, gombok, érmek, szalagok, zsinórok ötlöttek szemembe. Egy szép zöldselyem zsinór kacagott felém, mintha mondaná:

Gyere vegyél meg, hiszen majdnem megérdemeltél. Csak véletlenen múlott az egész. A vérem lázitott, a zsinór csábított.

Igen, majdnem megédemeltem — súgta bennem valami. Felébredt hiúságom sarkalt, ösztökélt egyre közelebb az ajtóhoz. Elvégre csak egy zsinórról van szó, nem csillagról, de a lányok szemében még is valami. Tisztesség, tekintély.

Magam sem tudom hogyan, de már bent voltam a boltban és megvettem a zsinórt. Fel is tűztem azonmód. Egészen más érzéssel léptem ki az ajtón, valami ritka csodás érzéstől feszült a mellem. Egy század gyalogos jött a délutáni gyakorlatról. Büszkén tisztelegtem a vezető tisztnek. Alig, hogy elhagytam őket -— pár lépésnyire tőlem főhadnagyom gavalléros alakját láttam jönni felém. Mikor mellém ért, megállított és a mellemre mutatott.

Ez itt micsoda?1

Zsinór — hebegtem, de szerettem volna eltűnni a föld alá. Javítani akartam helyzetemen néhány hebegő szóval, de mire felocsúdtam, főhadnagyom már messze ment tőlem.

Mindegy, már minden késő — mondtam fogam között saját vigasztalásomra.

A nap hiába pazarolta fényözönét, mégis szomorú sötétségben éreztem magam. Az állomásra szinte bukdácsolva értem. Az utolsó percben léptem az induló kocsiba, valami súlyos nehéz terhet cipeltem, valami hiányzott életemből, az elvesztett örömfonalat nem tudtam megtalálni. Éreztem, szerencsétlen vagyok, a legszerencsétlenebb mindközött, akik kihallgatáson voltunk. A vonat rohant, de a zúgó, morajló város nem akart elmaradni tőlem. Az elsuhant földeken még mindig az őrmester kárörvendő vigyorgását láttam, ő