Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-06-01 / 6. szám - Gútay Alajos: A zsinór

Az őrmester gúnyosan vigyorgott orra alatt. Lábam alatt mozgott a kövezet, éreztem, hogy szédülök. Elhomályosult szemmel igyekeztem azonban az övébe nézni.

Igen főhadnagy úr, aratási szabadságot. Apám beteg, két bátyám a fronton, a búza... a búza meg már elérik... írták ... itt a levél.

Mutasd.

Könnyek homályosították szemem. A sor még mindig ott állt némán, lélegzet nélkül. Magam előkotorásztam a levelet és oda adtam.

Olvasta.

Kedves fiam!

Rám nézett mintha telkembe akarna látni, mintha rajtam keresztül szeretné meglátni az anyai szívnek rajongó szeretetét. Gondolatban már utaztam kis fehértornyú falunk felé, Láttam az elsuhanó mezőket, rajta a tétova léptű tehéncsordát. A learatott tarlókon sorakozó aranykalászt rejtő keresztsorokat.

A többiek mehetnek — intett az őrmester felé! A sorr mint a megbolygatott kaptár méhei, dőzsölve vonult eL Mikor már senki sem volt jelen, tovább olvasta a levelet.

... írom ez levelem könnyeim hullásával neked fiam. Tudatom veled, hogy apád beteg, két öreg kezemmel alig tudom ágyában forgatni. Tovább tudatom veled, hogy Antalt egy olasz golyó tanálta és kórházban fekszik. Pistáról nem tudok, három hónapja nem írt. Haza kéne gyünnöd, mert érik a búza és ha a földre hull, pusztulás vár reánk. Kérd meg a kapitány urat, engeggyen haza. Most má nem írok többet, még azt megírom, hogy a Szikla csikózóba van. Gyere haza. Isten veled drága, kedves fiam.

Anyád.

A nap egy sugárkévéjét dobta be az ablakon, ez a melegözön hullott talán a mi kis portánk elárvult földjére is. Éreztem, hogy főhadnagyom szíve is meglágyult. Talán gondolatban ő is az elhagyott, sokszor sóvárgott otthonában jár. Figyeltem blúza emelkedését szíve felett, mintha sóhaj szökött volna el szíve börtönéből.