Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-06-01 / 6. szám - Gútay Alajos: A zsinór

volna. Búsan lehorgasztott fejjel vártunk a sorban. Mintha ágyúk vészes ugatását hallottam volna, aztán goromba fekete felhő kerekedését láttam, mely átszáguldott határunkon fát, tornyot döntögető széltől kergetve az aranyló búzák felett, mint egy sötét óriás. Éreztem, hogy mindent elrontott a multhónapi verseny; az a nyomorult zöld zsinór. Egyetlen, amiben bíztam még, anyám levele volt, ami ott égette •a remény pislákoló mécsét szívem felett, szürke blúzom zsebében. Hosszú tíz perc óta álltunk a folyosón, míg végre kardcsörrenést hallottunk a lépcső felől.

Habtacht! — ordította az őrmester — jön a főhadnagy úr — suttogta.

Mink álltunk mint a cövek; néma múmia sor.

Csizma javítások, ruha foltozások mind megadattak, de az első szabadságkérő gyerek olyan alapos szidást kapott, hogy ne tovább. Reszkettem.

Sajnálom, ma nincs szabadság, ón is szeretnék hazamenni mint ti, ma háború van, emberre van szükség, nem is emberre, oroszlánokra, bátor katonákra! Értettétek?! Köszönöm ■szépen az ilyen bagázst. A vízen olyanok vagytok mint a vénasszonyok, de bezzeg gavallérok lennétek otthon a lányok körül. Vége van!

Habtacht! Abtreten! — ordította ismét az őrmester.

Sötéten hullott rám a bánat, szívem körül szorítást éreztem és egy szó marta torkom.

Kérem!

Főhadnagyom visszafordult, szúrós szemmel vizsgálta a ■sort.

Ki volt az, ki beszélt?

Hűvös csend zuhant ismét közibénk, de az én szívemben mindig emelkedőbb melegség ízzott.

Én voltam — mondtam elég hangosan, de fogaim vacogtak. Hogy hívnak? — rám nézett keményen, sapkáját kissé feljebb tolta.

Ja, igen, te voltál az, aki legtovább bírta a... a... igen tudom már. Mit akarsz még?

Főhadnagy úrnak alássan jelentem, szabadságot. Szabadságot?! Talán süket vagy?!