Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)
1936-06-01 / 6. szám - Gútay Alajos: A zsinór
GÚTAY ALAJOS: A ZSINÓR Abban az időben a hidászoknál szolgáltam. Tizenhárom hónapos frontszolgálat után átvezényeltek a vizi hadsereghez s így lettem hidász. Az osztagban csupán én voltam akkor újonc, szóval a legügyetlenebb. De pár heti gyakorlat után főhadnagyom véleménye szerint én voltam a legjobb vízenjáró, s mint ilyen, a legkomolyabb aspiránsa a „Steiermannschnur"-nak. Magam is őszintén kedveltem a vizet, szerettem és valósággal rabja lettem, alig vártam a reggeli kirukkolást, hogy csólnakba üljek. Egy hét óta készülődtünk már erős tréninggel a szokásos kormányos versenyre. Ment minden, mint a karikacsapás, Enyémnek éreztem a zöld zsinórt, ami kimaradási engedélyre és egyéb előnyökre jogosította a csizmás hidászt. A Duna jobb partján toltuk felfelé csólnakjainkat sorban, egyenként, csákánnyal, a kövekkel kirakott part mellett. A sorból már valamennyit elkapta a ravaszon sodró ár. Én buzgón suhantam előre, blúzom alatt szívem diadalmasan verte a győztesek boldog himnuszát. Főhadnagyom a parton kísért és biztató „nyomd meg"-et diktált, mikor egy szerencsétlen pillanatban csákányom elakadt és hanyatt esve a csólnakba az ár kényekedve szerint most már visszafelé suhantam főhadnagyom éktelen szidása között, az öreg Duna habjain, a többiek hahotázó röhögése közepett. Rém módi bosszantott a dolog. A zsinór, amit egészen biztosra vettem, elúszott. De elúszott vele a becsület is. Egy hónap múlott el azóta. A szokásos aratási szabadság előtt álltunk. Jelentkeztem kihallgatásra, velem még számosán. Fülledt, nyomasztó levegő terpeszkedett a folyosón. Kint a fronton emberre volt szükség és a szabadságolás nehezen ment. Nem mégy te szabadságra, de senki se, a búzát majd learatja a jégeső, vagy a jegyző, aki otthon van — mondták a többiek. Ha anyád van az, ha nincs, akkor a szélvész. Tréfálkozni akartunk, de az íze mintha keserű lett
