Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)
1936-06-01 / 6. szám - Palotai Boris: Öreg mosónő
lönb helyet, mint ez, híre van neki az egész környéken. — Ha nem nézem a boldogult nacaságát, sose mosok itten. — Én is csak a szegény marna kedvéért... de már éppen elegem volt! A világ étele kevés magának! S ráadásul a múltkori mosásban elveszett egy csomó holmim. Bencsákné melléihez szorította az üres zacskót. — Mi veszett el? — kérdezte rekedten. — Egy batiszt zsebkendő, meg egy bridzs ab rósz. — Oszt én vittem el azt a micsodát? — Nem mondom, hogy maga, de mindenesetre felelős érte. Magának adtaim át. — Bencsákné felmordúlt, mint a hiarapós kutya. Megfogta a lábasát, amit Mari szinültig megtöltött gulyással, és kapkodó mozdulattal a szemétládába öntötte. — Nem kell! Ittihagyom maguknak! Semmi sem kell! — Az én házamban pedig nem fog csapkodni, — sipított az asszony, s válláról lecsúszott a ruha. — No nézd csak! Még neki áll feljebb! Nem elég, hogy ... Nem tudta befejezni a mondatot, mert a mosónő szatyorba gyömöszölte lucskos papucsait, lábasát, és becsapva maga mögött az ajtót, elrohant. A háziasszony tanácstalanul állt a kredenc és a fásláda között. — Adjon egy gyufát, — mondta kurtán Marinak. Cigarettára gyújtott s miközben kifelé fújta a füstöt, a plafonra nézett, s balkezével a halántékát nyomkodta. — Ilyenek maguk mind, — mondta irritált hangján.— Minél jobb az'ember, annálikomilszabbalk. A múltkor is egy csomó fagyott répát adtam neki. Lehetett vagy másfél kiló. S mi a köszönet érte? Hogy a száját járatja. Azt mesélte a házmesternének, hogy éhezik nálunk. Hát éheztetem én a cselédeket? Mari alázatosan mosolygott, ö minden ételből jóelőre eldugott magának, rajta nem fogott ki a naccsága agyafúrt fukarsága. Ö számította ki neki, hogy mennyi
