Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-06-01 / 6. szám - Pongrácz Kálmán: Péterke

Részeg vonásai megnyúltak, utálatos és rettenetes volt, önkéntelen félrehúzódott tőle.

Számítani kezdte, hogy mi fog történni délután? Vagy végképen elalszik és akkor ma már többet nem dolgoznak, vagy ha felébred, újra iszik ... ez lenne a legrosszabb! Ilyenkor semmi sem jó neki, csak szidja, üti, ha kell, ha nem kell... legjobban szeretett volna megszökni tőle.

Sokáig tűnődött így, míg. végre Kőműves mester mozogni kezdett. Megtörülte izzadt homlokát, aztán düllőngözve nehezen felállott. Hej azt a kutya ... Vállára kerítette a szeredást, lassan megindult a kapu felé.

Péterke egy ideig nézte, aztán utána futott. Mit csinálnak most? Hazamennek? Itt maradnak? Szerette volna megkérdezni, de nem mert szólni. Várta, hogy majd megszólal a mester magától is.

Csak a kapunál vette észre Kőműves uram. Megállt. Részeg fejével sokáig gondolkozott, hogy fejen verje, vagy hátba? Emelte is már a kezét, de bizonytalan volt a mozgása fene módon. A gyerek úgyis megijedt, hátrált pár lépést, hát inkább rákiáltott: Itt maradsz, az anyád ... Nagy erővel becsapta maga után a kaput és elment.

Péterke már tudta a többit. Inni ment valamelyik korcsmába. Egy óra múlva megint visszatér és kezdődik a haddelhadd. Nagyon elkeseredett, szája sírásra csorbult, úgy hajtogatta magában: Én nem bírom tovább... én elmegyek... én megszököm... Vissza kullogott az udvarra, leült és várt. Mit csináljon? Ha megszökne, úgyis visszahoznák. Legjobb lenne talán nem is élni. Minek? Nagy, igen nagy kérdés volt ez, hát sokáig elgondolkozott rajta.

Péterke sejtelme csakugyan beigazolódott. Félóra sem telt bele, Kőműves István visszaérkezett. Sokat ihatott, mert ugyancsak düllöingőzve lépett, a küszöbbe belébotlott, kabátja kigombolódott, még a kalap