Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-06-01 / 6. szám - Pongrácz Kálmán: Péterke

ját is elhagyta valahol. Betámolygott a szobába, feldöntötte a létrát, kivágta a mai teres vödröt az udvarra, a könyöke bezúzott egy ablakot, az inast kereste: Hol vagy mán te, Péter! Hallod?

Csapkodott, nem volt senkinek megállása előtte. A maltert, mikor odavágta a falhoz, nem tudta simára simítani, mert bizonytalan volt és reszketett a keze.

öt órára elfáradt egy kicsit, hát csendesebb lett. Péterke addigra már összevert kis testét kivonszolta a küszöbre és lerogyott. Sós könnyek futottak le sápadt arcán, végigsímította kékfoltos karjait, daganatoktól fájó kobakján megigazította a piros huszársipkát. Istenem, mi lesz még? — kérdezte magában. Nem érezte magát hibásnak, tudta, hogy igazságtalanok vele, öszszefacsarodott a szíve, igen nagy fájdalmat érzett belül, azt hitte megszakad belé. Elkeseredve nekiütötte fejét az ajtófélfának és zokogott, zokogott... Elfelejtett egy pillanatra mindent, nem érzett éhséget, nem fájtak a karjai, nem vérzett többet a lába, csak szerencsétlen volt, végtelen szerencsétlen ...

így ült talán egy negyedórát. Nyár volt, szépen sütött a nap, magasan cikkáztak a fecskék. Kedves csicsergésük leszürődött a magasból, magához térítették Péterkét. Először könnyes szemmel felnézett rájuk, aztán egyszer csak elapadtak a könnyei. Csodálkozás gyűlt helyettük a szemében ... visszaérkezett az életbe. Már mosolygott is, nevetett, kedve lett volna utánuk futni, beleröppent abba a pompás magas kékségbe és repülni velük a végtelenségig. Felállt hát a küszöbről, csibészesen zseibredugta kezeit, kilépett az udvar közepére. Innen többet látott az égből, viga'bbnak látszott a világ. Füttyre csücsörítette piros kis száját, valami aszfaltnótába kezdett és fújta tele tüdővel, rendületlenül.

A háta mögül egy másik fütty felelt. Hirtelen visszafordult és einevette magát. A háziúr két fia állott mel-