Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)
1936-06-01 / 6. szám - Pongrácz Kálmán: Péterke
az oldalán és fehér (kis kezét követelőn nyújtotta a masináért. — Hadd nézzem meg — mondta félénken Péterke. — Még sohasem láttam ilyet... — A kisfiú hidegen végignézte Péterkét, de melegség és barátság nem gyűlt a szemében. — Adja ide! — követelte. Ellenséget gyanított az inasban, akitől a kincsét meg kellett védelmeznie. Péterke átnyújtotta a játékot, pedig markában érezte annak minden gyönyörűségét. Hogy forgott a kerék! Hogy berregett a motor! Olyan volt, mintha millió hangya futott volna keresztül a tenyerén, de nem csípte meg egyetlen egy sem ... Egyszer véletlenül hozzáért a villanyvezetékhez, akkor érzett ilyenforma bizsergést, de ez még annál is ezerszer kellemesebb volt... Ebben a pillanatban nagy csörrenéssel esett le mellé a veder. — Maltert! — Péterke futott, hozta. Amikor letette a létra mellé, a mester ráförmedt: — Mit jár örökösen a pofád? Ha még egyszer elcsavarogsz, leütöm a derekadat, hogy a fene enné meg azt a rossz szivedet! — Hogy nagyobb tekintélyt adjon a szavának, még egyszer fején is verte Péterkét. — Ott a pénz a párkányon... Két deci törköly... Siess! Délre elázott a kőműves mester teljesen. Leiheveredett a fal mellé, aludt, mint a bunda. Péterke is leült, lőkotorászta az ebédjét — egy darab hagymát és kenyeret — és imohó étvággyal megette. Friss vizet ivott rá a kútból, aztán ő is leiheveredett. Két karját összefonta a feje mögött és kinyitott szemmel bámulta az eget. A délelőtti masina sehogysem tudott kimenni a fejéből. Újra és újra visszatért, nem hagyta nyugodni. Egy pillanatig, mikor elszenderedett, megint a markában érezte. Berregett, mozgott, jó erősen megszorította, hogy ne vehessék el többet... erre felébredt. Megdörzsölte szemét, a mester még mindig aludt.
