Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)
1936-06-01 / 6. szám - Pongrácz Kálmán: Péterke
el a semmiségben, magas fák állnak titokzatos erdőkben ... Ezeket ő sohasem láthatja? Friss gyerek kacagás ütödött a fülének, hirtelen megfordult. Az udvaron egymás mellé giugolva két gyerek játszott, a háziúr két fia. Csinos kis motrózruha volt rajtuk, szőke fejük megcsillant az aranyos napsütésben, minden pillanatban hangos kacagásra fakadtak, amint a gyerek-vonat lefutott a sínekről és neki akart vágni az udvarnak. Péterke ellátottá a száját és nem mert mozdulni. Ö még sohasem látott ilyet! Milyen boldogok lehetnek ezek — gondolta. Játszhatnak egész nap a homokban., nem kergeti őket senkiseim dolgozni, sohasem éhesek, sohasem fáradtak... Két lépéssel közelebb ment, de aztán megállt. Tovább nem vitte a bátorsága, pedig szeretett volna közéjük telepedni, leülni a homokba, elindítani a masinát és nevetni ugyanolyan gyerekes boldogsággal, mint azok teszik. Megrettent. A szobából durván tört elő Kerekes István hangja: Péter! Hallod?! Egy búcsúpillantást vetett az udvarra, aztán besietett. Űj maltert kellett hozni, felkapta a vödröt, siető léptekkel igyekezett az ajtó felé, mert észrevette, hogy a mester újra hátba akarja ütni. Azonban nem volt elég gyors a lába, nekiütődött az ajtónak. A vödör felhorzsolta meztelen lábaszárát, egy vékony kis csíkban kipiros'lott a vére. Felszisszent, de azért szó nélkül bevitte a maltert. Aztán, mint egy kis beteg állat kiült a napsütött küszöbre és vizsgálgatni kezdte megsebzett testrészét. Nem sokáig ült így, valami nekiütődött a lábának. Lenézett, a „masina" volt. Lehajolt érte és felemelte. Kutatva és csodálkozva látta forgó kerekeit, hallgatta berregő csavarjai zakatolását... Egy erőszakos kis kemény hang szólalt meg mellette: Adja ide! Ne nyúljon hozzá! — Péterke felnézett, a háziúr egyik fia állt
