Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)
1936-06-01 / 6. szám - Pongrácz Kálmán: Péterke
Péterke végig sietett az udvaron, kezében egy üveget szorongatott. Olyan kis zöld üveget, ami kényelmesen elfér a nadrágzsebben, de azért hasa is van. Három-négy deci úgy megfér benne, mint a pinty! Sietett, hogy még idejében visszaérkezhessen. Végét járta a falkaparás, nemsokára már maltert kellett hordani. A mester pedig nem ismerte a tréfát és ha ivott, mindjárt bolond lett. Káromkodott, veszekedett, könnyen odaütött, hogy csak úgy sajgott a háta vagy a karja. Dolgozott is akkor, mint a masina. Keverte a maltert, seperte a piszkot, elfutott minden félórában pálinkáért, cipelte szakadásig a nehéz habarcsos vödröt. Sovány kis lábai remegtek az erőfeszítéstől, de muszáj volt mindezt csinálni. Kemény és durva ütést kapott, ha a kellő pillanatban nem volt kéznél a malterral telemért veder. így telt el minden délelőttjük. A reggel még csak megment valahogy, de így dél felé már nagyon kiabált a mester. Délután aztán már csak az Isten Irgalma őrködött Péterke felett. Bolond a részeg ember, nem tud gondolkozni. Egyszer még ráejti a vödröt, vagy agyonüti a kalapáccsal... Péterke pár pillanat alatt csakugyan visszaérkezett. Bevitte a pálinkát, aztán utána becipelt vagy hat vödör habarcsot. Kimerülve dűlt neki az ajtófélfának, félkarjával végig simított izzadt homlokán. Egy sóhajtás szakadt ki belőle és felnézett az égre. Kék volt odafent a világ, végtelen kék. Napsugár ragyogott a házak falán és neki úgy tetszett, hogy mindenki végtelen boldog és az élet is szép lehet: másoknak. Másoknak, akik kint járhatnak az utcán, bemehetnek sétálni a ligetbe, akiknek nem kell örökösen maltert hordani... Sokáig nézett így a semmiségbe és apró gyerek lelke lázadozni kezdett saját sorsa ellen. Verés, mindig verés, rossz szó, félelem, piszok, szegénység ... Pedig az élet lehet más is, hiszen az ég is kék és a napsugár is olyan szépen ragyog. Felhők úsznak
