Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-06-01 / 6. szám - Pongrácz Kálmán: Péterke

A mesternek irdatlan rossz kedve volt minden reggel. Korán kelt, mert délután már nem nagyon tudott dolgozni. Addigira meggyűltek az egydecisek, nem volt tanácsos a létrán mászkálni. „Nem bírja a bolond a szeszt, még fel talál borulni."

Fel akarta akasztani a kabátját, de Péterke előtte állt. „Ez a kölyök is mindig ott botlik, ahol nem kéne ... Eriggy az Istened! „...Mellen kaipta Péterkét, aztán elvágta a kocsitól: Dolgodra pakolj, aztán ne tádd a pofád!"

A kis inas megrezzent. Ma rossz kedve lesz — mondta magában. Istenem, milyen lesz a délután, ha már a reggel is ilyen?

Meghúzódott távol a mestertől és nem mert szólani. Kicsit fázott, hát összehúzta rongyos kis kabátját, a fejébe nyomott huszársipkát meg feltolta magas homlokán. Az apjáé volt valamikor. Ebben hótt meg szegény a Doberdón. Lyukas is a teteje, golyó szakította. Sokáig nagy becsben tartották ezt otthon, de kalap kellett a gyereknek, aztán nem volt más. Péterke feje volt a legnagyobb, hát ő kapta meg ezt a furcsa örökséget.

Kőműves uram ezalatt hozzálátott a munkához. Megkeverte a meszet meg homokot, úgy amint kellett, vállára vette a létrát, beb'allagott a lakásba. Péterke egy elnyűtt seprűt kapott a hóna alá, aztán utána futott.

Hangjuk sem hallatszott egy ideig. Előbb a falat kellett levakarni, csak aztán jött a tapasztó munka befejezésképen. A mester csendesen dudorászni kezdett, Péterke meg seperte a lehulló vakolatot.

Csend volt eleinte a házban, aludt még mindenki. A villanyos sem csilingelt az utcán, csak később csaptak be egypár ajtót és itt is, ott is beszélgetni kezdtek az ébredező lakásokban. A nap már magasan járt, ereje is volt sugarának, eltűnt a csendes, különös hajnal, pokrócot kezdtek porolni a szomszédban.