Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-01-01 / 1. szám - Palotai Boris: Isten ölében

nokúl és félig csukott pillája mögül a férje mutatóujjára esik a tekintete, a zöld pecsétköves tömzsi ujjra, s oly figyelmesen nézi, mint egy tárgyat, melyet először lát. Ezekkel az ujjakkal fogja simogatni, és ezzel a vörhenyes szőrrel benőtt kézzel — ni milyen húsos, széies! Ezzel fogja bekandalozni testét, mely olyan finnyásan, kényesen ébredezett az olcsó, szúrós szövetek alatt, az átalakított ruhák kényszerfodraiban, ráncaiban... Most megint az asszonysors vak esetszerűségére gondol... Igen, hisz az volt az egyetlen megoldás, hogy férjhezmenjen Jankóhoz, csak így tudott megaszabadulni az „édes otthon"-tól, mely egyre lejebb nyomta, a tótágastálló háztartástól, az örökké íhasfájós öccsétől, aki nyöszörögve, nyűgösen — hasán meleg fedővel tántorog ki-be a konyhába; anyjától, aki sírásba billenő arccal indul el reggel bevásárolni, holott tudja jól hogy hentes, fűszeres nem hitelez többé... Világért sem menne még arra az oldalra sem, csak járkál az üres cekkerrel, nógatva, bátorítva önmagát, valami csodára várva, amely húst, lisztet, zöldséget varázsol a karjára, de a csoda késik s az anyja csapzottan, kimerülve tér haza és tanácstalanságában elveri a kishugát, mert valahol ki kell adni bennrekedt fájdalmát, alázatosságra szoktatott kezének kellenek az erős mozdulatok ... Ügy meg van törve szegény, hogy odahaza már csak verni, szitkozódni tud...

Ha eszébe jut, hogyan kuksoltak utolsó héten a vaksötét szobában, mert a villanyt kikapcsolták... Még jó, hogy nem láthatták egymás arcát... Apa csak éjfél után jött haza, borgőzösen (honnan vett bort? A „Kis Pipában" hiteleztek?) nehéz, f ullatag lélegzete recsegve töltötte be a szobát. Sohasem kérdezte tőlük ettek-e, van-e fa a pincében, csak aludt, hortyogott süket közönnyel, mint aki már kiesett családból, világból, saját magából... A gyémántköves gyűrű, amit Keresztmamától kapott, a gyöngyházzal kirakott