Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-06-01 / 6. szám - Zerdahelyi József: Életkeresők

— Igen! Mária azt akarom mondani neked, én meg foglak ölni,

Mária rég várta ezt a hangot. Csöndesen és észrevétlenül sodródott feléje. És ragadta magával a férfit, aki most egész eddigi világával harcol, akiben förtelmes erők szabadulnak fel és kemény ököllel verik széjjel a száraz és csalhatatlan tudásba való bizakodást.

Egyetlen hang nélkül húzódott közelebb hozzá.

A férfi ajkán szinte dübörgött a szó: —Ez borzasztó, úgy feszíti a mellem. Mária, én félelmetesen szeretlek. Én csak éheztem, fáztam és tanultam. Szenvedélyesen vetettem magam utána a tudásnak. Habzsolva fogadtam magamba a tudományt. Az életek küzdelmét, hiarcát górcsövén keresztül, könyvtárak világosságán, az anyag alakulásán, a szövet képződésén át láttam. Sokszor megakadtam. Sokszor, nem értettem. Sokat nem tudtam megfejteni. És kísérleteztem, izgatottan és türelmetlenül kerestem híres nagy tudósok műveiben a megfejtést és nem találtam, mert elszaladt mellettem az élet, nem láttam meg a lányt, a nevetést, a sírást. Most, ma gyűlt ki valami nagy világosság bennem, most tudom, most értem az érthetetlen, a megmagyarázhatatlan, a láthatatlan hatalmak rettentő erőit. Szent erőket... szent hatalmak szent erőit. Te adod őket nekem... Mária, megtaláltam az élet nagy titkát — összefonódott a karjuk. Időbe telt, míg elengedték egymást.

Mária nem tudta megelemezni a lelkét. Asszony volt. Csak érezett. Érezte, hogy hatalmasodik el rajta a férfi szerelme és szinte felolvadt benne.

*

Kár, hogy az időgép kereke ilyenkor meg nem áll.