Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-05-01 / 5. szám - Kritika - Egri Viktor: Szabó Béla: Ezra elindul

zést és olykor ellenszenvet is kelt. Túl sok benne a nyers, amorf rész, nem tud a dolgok és valóságok fölé emelkedni és izgalma helyenként inkább düh és gyűlölet, mintha a gyökér körül volna a hiba, mely nem fogódzott bele elég mélyen a talajba és vad hajtásait az író a mindent megírni akarás lázában nem próbálta nyesegetni. így Ezra apja a törvény betűihez való ragaszkodásában és családja emberi bajai szembeni közönyével valósággal visszataszító szörnyetegnek tűnik, pedig éppen ezt a konok, erős karaktert nem az ellenszenvnek és lázadó gyűlöletnek érzésével kellett volna megragadni.

Az Ezra családja körül mozgó alakokban sok a friss szín, az író éber szemmel figyel és a kisemberekben kitapintja a iényeget, a szabóműhely életes beállítása finom írói munka, epizódjai általában sikeresek, csak a főhőssel vagyunk megakadva. Az író hőse nem tudja a mélyebb rokonszenvet kiváltani, pedig éppen Ezrán van a hangsúly, az ő élete, az ő elindulása, a magyarságban való gyökéreresztése, írói szárnypróbálgatása az, amit Szabó bemutatni akart. Érezzük: Szabó túl nehéz terhet vállalt magára és meg kellett inognia alatta. Mintha elsiettette volna munkáját! Elza, a nővér alakja forróbb és élőbb, mint a fonákérzésű Ezra és anyját azzal a bensőséggel sikerült megrajzolnia, mely lírájának is legrokonszenvesebb vonása volt. Van aztán a kötetnek néhány fejezete, melyekben a szenvedésnek és szenvedélynek hangja oly mélységekből merül fel, hogy megdöbbenünk: itt egy induló epikus ihletett pillanatában a legnagyobbakhoz jut el! Ezek a szerencsés, drámai erőtől duzzadó lapok sok pongyolaságot és kezdetlegességet eltakarnak és feledtetnek.

Szabó legérettebb mondanivalója a lét és nemlét kérdése körül forog, ahol a halál árnyéka borul Ezra fölé. Anyja és Elza nővére halála: kitűnő rajzok, a könyvnek ez a fejezete a leghitelesebb, drámai, sodró ereje magával ragad, pedig éppen itt mintha nem való tények után indulna az író! Á szerelem, az élet megtartó és építő szépsége, a hősben elferdül, Szabó Béla erről a fonák érzésről is mer vallani, szemérmes húzódással _ de kendőzéssel is. Tudjuk,

az író itt zsákutcába jutott, az irálya még nem olyan csiszolt, hogy az ösztönnek ezt a különös villódzását élménnyé emelhette volna.

Nehéz út vezet az elgondolástól a formáig és ezen az úton, mely gyakran a nagyok buktatója, el kell véreznie a kezdődnek, aki az élet nyers és véres visszataszító valóságai közt a lényeget, az értelmet, a lelket edző végső igazságokat keresi.