Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-05-01 / 5. szám - Incze Béla: Kisebbségi életünk alakulása

egész lettünk, megértői dolgoknak, amelyek csak nekünk érthetők, kifejezői gondolatoknak, hordozói érzéseknek, amelyek csak hozzánk tartozhatnak azokon felül, amelyek minden nemzettel közösek.

Ennek a belső tartalomnak bírása dönti el hovatartozásunkat. Fajon, politikaföldrajzi képleten túl váltunk magyarrá s fájdalmat okoz minden tett, amely szellemi alkatunkat sérti, amely annak életét korlátozza, éppen úgy, mintha külső habitusunk sértéséről, szervezetünk életének korlátozásáról lenne szó. Mindegy tehát, hogy idegenből kerültünk-e ide s itt váltunk-e magyarrá vagy fajilag vagyunk-e azok.

Ha természetes jogokról beszélhetünk, akkor ez, — az ember joga osztatlan szellemi alkatához, nyelvéhez, sajátos gondolataihoz, érzéseihez, föltétlenül azokhoz tartozik.

Az ember nemcsak gyomor. Látnunk kell anyagi teste mellett szellemi testét is s ha ennek átalakulása végbe is mehet minden erőszak és fájdalom nélkül, erőszakos érintés éppen úgy élet után nyúló megvonaglást vált ki benne, mint a fojtogatás.

A halál után, már nem tudjuk, mi lesz. A félelemről, amely tekergőzött bennünk, mikor átlendülni készültünk a küszöbön, már nem tudunk, de ez utolsó pillanatban minden feltámadt bennünk, ami életünk megtartására jó lehet.

A nemzedékek, melyek követni fogják azt, amely fájdalmasan, külső kényszernek engedve feladta magyarságát, nem fogják tudni, hogy milyen keserves volt a feladás, de minket azok érdekelnek, akik most vannak, akiknek fáj, hogy fel kell adniok valamit, hogy el kell szakadniok valamitől s mert ez fájl, óvni kell őket ettől a fájdalomtól, mint ahogy óvni kell őket a szegénység és nélkülözések fájdalmától, mert a nép, amelynek élete mindenek felett fontos, nemcsak testből de szellemből is áll.

Kisebbségi életünk sok nehéz éve fájdalmon kívül valami mást is adott. Szenvedtünk s ha szenvedünk és a szenvedés pillanatában azzal a őszinteséggel nézünk magunkba, amely csak a szenvedés pillanataiban lehetséges, fájdalmunk határa kibővül az egyén határain túlra és magába öleli mindazok szenvedését, akik nyelvükben és kultúrájukban nem élhetik saját életüket s ebből a közösnek látott és átérzett fájdalomból támad az a megősmerés, hogy bűn egy nemzet vagy egy egyén szellemi egészét megsérteni, bűn szellemi élete kibontakozását meggátolni, hogy bűn egy egyént vagy nemzetet elnyomni.

Amíg ezt egy elnyomott nemzet így minden más nemzetre is érvényesen át nem érezte és igaz voltát nem vallja,