Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-05-01 / 5. szám - Féja Géza: A tékozló fiúk

Áron Szabó Dezső regényeit utánozza, Nyirő belőle él, sőt: a társadalom minden tagja, ki valaha is egy gondolatot kiverítékezett: tőle lopta. Erre az útra tért Németh László is. Begulbódzik egy-egy gondolata fülledtségébe és mesterséges gőzébe, nem akarja észrevenni, hogy a gondolat már meglett férfiú, tehát valahol és valamikor megszületett, valaki szoptatta, valakik nevelték és ápolták, hanem ő, az unoka vallja magát a saját nagyapja szülőjének.

A magyar irodalom sohasem volt még a pletyka melegágya és nevelő intézete. Szabó Dezső és Németh László azzá tették. Becsületes polgárok kutyakorbácscsai lestek az ÍRÓRA, s az író szimatolva járt-kelt, hálószobák és öltöző fülkék résén lesett, feljegyezte, hogy milyen szag uralkodik a lakásokban, merre vezetnek a férfiak és hölgyek rejtett útjai, stb., — ezt fogja majd egyszer az ő korszakukról az irodalomtörténetíró megállapítani. A szegény kortársak pedig egyelőre csak ámulinak. Olvassák a saját ábrázatukról megjelenő rágalmakat, bámulnak az eeiményekkel együtt a ferde tükörbe, s lassan-lassan, ha így tart a dolog, hataimais undorfolyamok fognak az irodalom felé áraim!ami.

Szabó Dezsőnek mégis meg tudunk bocsájtani. Tékozló fiú ő, ki ha bármennyit is vétett, még mindig óriási súlyokat hagyott a másik serpenyő számára, s önmaga ellen vétett legtöbbet. Egy nagy színjátékot játszik: önmaga feláldoztatásának színjátékát s lényegében becsülettel játssza: neki nem is játék a játék, vérét és életét adja érette. Végzete és főfő kórja: lebírhatatlan narcisszizmusa, az önmagába való szerelmetesség gyógyíthatatlan betegsége. S hiába lobog fel benne szüntelenül az ölelő közösség utáni vágy, e narcisszizmus szörnyen büntet: el kellett lassan szakadnia a közösségtől, magányba kellett űznie magát, végtelen szenvedések láncolatát kellett vállalnia, a prófétából gályarab lett: önmagához s a keserű magá